Második videóm témája (melyet két részre osztottam, ez az első), hogy szerintem milyen a jó blog, mitől lehet sikeres?

Az első felvonáshoz első kérdéseim is csatlakoznak:

• Szerintetek mik a jó blog ismérvei?
• Milyen blogokat szerettek?
• Mitől lehet sikeres egy blog?

Kommentben, üzenetben válaszolhattok, de várok a kérdésektől független véleményeket is. :)

Ui.: Lesz ez jobb is… Nézzétek el a rutintalanságom, még mindig “kamerallergiám” van. ^^’ + Tudom, ijedt-ijesztő fejem van az indexképen, de ez volt a legvállalhatóbb…

Debütálásom videobloggerként. Első (ha nem utolsó) témám: Az írói álnév.

Általánosságban a “fedőnevekről”
Miért használnak a szerzők álnevet?
Hogyan válaszd ki a sajátod?
Az álnév általános célja, hogy elrejtse használója eredeti nevét, valódi identitását.
Már régóta széles körben elterjedt az élet minden területén, de alkalmazása mindenkinek saját döntése.

Ezzel kapcsolatban van pár kérdésem, amire itt (komment/üzenet), vagy a youtube-on válaszolhattok. :)

Nektek van álnevetek? Miért?
Hogyan keletkezett, mi a története?
Ha nincs, mi lenne az?
Mi a véleményed az álnevek használatáról?

A Hopeless Cases sorozat, és sok más regény kiadója, a Publio könyváruháza szeptemberben “elköltözött”. Még mindig elérhető az eredeti címen, de van új is, új névvel. Ráadásul új külsővel fut! Tudom, sok az újból, de ki akarom hangsúlyozni az újdonságot.;)

A megjelenése nagyon szép, modern, és letisztult.

Tehát van egy csinos prezentációnk, meg rengeteg könyvünk, köztük a Hopeless Cases 1. És csak Rátok vár. Igen, rátok, mert a költözés miatt sajnos elvesztek az éterben az eddigi (facebookos) kommentek.

Több okból kifolyólag is örülnék, és számítok arra, hogy segítő kezet nyújtotok, azaz véleményezitek, és szavaztok A Zöldfülűre. Az okok pedig:

1. Mert a többi olvasó számára hasznos útmutató, hiszen általában utánaolvasunk annak, amire be szeretnénk ruházni. Tehát a közérdek is számít rátok.

2. Ez egy visszajelzés tőletek felém. A véleményetek mindig is fontos volt nekem. Nem mellesleg feldobja a napom, amikor valaki elhiszi, hogy nem vagyok egy átkozott boszorkány, és bátran megosztja velem, a többiekkel a gondolatait.

és 3. … Leslie módjára nincs három, csakis Scavo kedvéért… (Belsős vicc, aki olvasta A Zöldfülűt tudja, aki nem még pótolhat a második részig.;))

A könyvet ezentúl itt : http://publioboox.com/hu_HU/hopeless-cases találhatjátok. Miután kigyönyörködtétek magatok a dizájnban, ne felejtsetek el szavazni a csillagokat nyomogatva, és kommentet írni alul.

Aki még nem ismeri a történetet, nyugodtan kattintson rá a hatalmas, csábító, piros “Beleolvasok” gombra. Ha tetszett, van mellette egy szerényebb, fehér is, aki viszont sokkal több oldalt kínál, mint társa.

Minden kedves olvasómnak, és leendőbelinek köszönöm a segítségét! :)

Hang: A hang egy elég tág fogalom. Magába foglalja a szerző stílusát (szókincs, szintaxis, stb.),az attitűdjét (hogyan viszonyul az író a világhoz, valakihez, valamihez), karakterét, érzelmeit, a hangnemet, szenvedélyét, és a többit.Tehát mindazt, ami egyedivé teszi, és megkülönbözteti a többi írótól.

Ez a hang a sajátunk, amin nem változhat a hangulatunk, a körülmények miatt, hacsak nem tudatosan akarjuk ezt. Ha változik, továbbra is tükröznie kell a személyiségünk.

Az irományunk nem lehet száraz, személyiséget kell kölcsönöznünk neki, aminek át kell jönnie az oldalon.

A jó, erős hang segít észrevenni, hogy minden szó számít. Összhangot teremt, és megragadja az olvasók figyelmét, kapcsolatot teremt velük. Ezt fogják a fejükben hallani.

Az írói hang egyik alkotóeleméről, a stílusról az előző héten már beszéltem, az attitűdöt nem hiszem, hogy magyaráznom kellene, de a hangnemről érdemes pár szót megejteni.

Hangnem

Ha a hang a történet személyiségét adja, akkor hangnem a hangulatot. Ez a mentális hangnem hasonlít a beszédünk általános hangneméhez, amit az attitűd befolyásol.

Példa:

“Add már ide a távirányítót! - öklével a fotel karfájára ütött.”

“Kérlek, ideadnád a távirányítót? - kérdezte szelíden mosolyogva.”

Sokféleképpen lehet elkérni azt a távirányítót. A legjobb az, ha kipróbálod ezeket. Utána kiválaszthatod azt, amelyik a legjobban passzol.

A hangunk lehet fix, mint vicces, cinikus, de a hangulat, a hangnem az alkotástól, a karakterektől függően lehet sötét, gúnyos, dühös, keserű, humoros, ​​arrogáns, idillikus, informális, szarkasztikus, ironikus, stb.

Nem kérek csendet! Legyen hangod!

Attól félsz, hogy nincs sajátod? Meg akarod tanulni, esetleg másolni szeretnéd valakiét? Egyik sem lehetséges.

Ne akarj mindenkinek megfelelni. Fogadd el, hogy majd akadnak olyanok is, akik elolvassák a regényedet, novelládat, versedet, de nem tetszik nekik az írói hangod. Nem számít. Az a lényeg, hogy a tiéd legyen. Az erőltetett, másokról koppintott hang sokkal rosszabb, mert kihallani, hogy az nem te vagy, hanem egy összetett, “sok más te”.

Légy természetes, és ragaszkodj a saját hangodhoz! Ez veled született, benned van, csak hagyd kibontakozni, úgy ahogy más képességed.

A stílusunk a szintaxisokból, a szókincsből, a nyelvi eszközök kiválasztásból, és azok elrendezéséből derül ki. De egyben azt is magába foglalja, hogy kik vagyunk, milyen az ízlésünk, mik a preferenciáink, stb. tehát tükrözi a személyiségünk.

Minden embernek megvan a maga stílusa, mely függ a szókincstől, személyiségtől, műveltségtől, lelkiállapotától.

De mivel semmi sem állandó ezt is fejleszthetjük, és aszerint változtathatjuk, hogy éppen miről írunk.


Minden műfajban szükséges a jó stílus

Ez alól senki, és semmilyen műfaj nem lehet kivétel.

Például egy újságnál lényegre törőnek, objektívnek, és tényszerűnek kell lenni. A kézikönyvekben egyértelműen, pontosan kell fogalmazni. Ha regényt ír az ember lánya, illetve fia akkor illik megcsillogtatnia az ékesszólását, és bőkezűen dobálóznia a szavakkal.

Tehát a műfaj, az, hogy miről, kinek írunk nagyban meghatározza, hogy milyen stílusban kell alkotnunk.


Stílusalkotók

Egyes írók stílusa inspirálhat másokat, hogy megalkossák a saját, egyedi stílusukat. Ebben semmi kivetnivaló sincs addig, amíg a lelkes palánta nem kezdi el természetellenesen másolni az elődöt. Fejet hajthatsz, de közben légy önmagad és természetes!

A következőkben pedig bemutatok néhány írót, akik olyan tökéletesen hozták létre jellegzetes stílusukat, hogy utánuk nevezték el ezeket:

1. Charles Dickens (1812-1870) és a Dickens-stílus

Dickens szerette használni a szavakat, főleg a mellékneveket írásaiban. A hasonlataival és metaforáival élénk képeket ültetett az emberek fejébe, a környezetről, de még az időjárásról is. Látszólag szeszélyes és bolondos karaktereket alkotott, akiknek sokszor hóbortos neveket adott, melyek emlékezetesek maradtak. Dickens a szegények és a társadalom peremén élők mellett tette le “voksát”. Heves kritikusa volt  az egyenlőtlenségnek a viktoriánus társadalomban.


2. George Orwell (Eric Arthur Blair 1903-1950) és az Orwelli-stílus

Orwell személyisége átsütött az írói stílusán. Keményen nyilvánította ki véleményét súlyos politikai kérdésekről is. Sokszor jelenítette meg a destruktív, disztópikus társadalmat, amelyben a totalitárius kormányzat irányítja az embereket, elnyomva a független gondolkodást, megváltoztatva a történelemkönyveket, és a hazugságot igazságként beállítva. Orwell stílusa megtévesztően objektív. Az egyszerűen, egyértelműen, és élénken leíró nyelv meggyőzi olvasóit Orwell szemszögéről.

Orwell ragaszkodik világos stílushoz, melyet öt pontban ki is fejtett a “Politics and the English Language” esszéjében.

    1, Soha ne használj olyan metaforát, hasonlatot, vagy más szófordulatot, amit nyomtatásban szoktál látni.

    2, Soha ne használj hosszú szót, ha van rövidebb is.

    3, Ha egy mondatból kihagyható egy szó, hagyd ki.

    4, Soha ne használj szenvedő szerkezetet, ha használhatsz aktívat.

    5, Soha ne használj idegen-, tudományos kifejezést vagy zsargont, ha van helyette a köznapi nyelvben használt szó.

De Orwellnek van egy hatodik, egyben utolsó szabálya, ami külön figyelmet érdemel: Előbb szegd meg a szabályok bármelyikét, mintsem bármi nyíltan barbár dolgot mondj.


3. Jonathan Swift (1667-1745) és a Swifti-stílus

Swift stílusa újságírói. Úgy hangzik, mint egy újságcikk, egyszerű beszéd, egyértelműség, humor, és a közvetlenség jellemzi. Nem használja a díszes vagy retorikai nyelvet, ezáltal mindenki megértheti. Továbbá, Swift az embereket egyenlőként kezeli. Mestere a megbízhatatlan narrátornak. Tapasztalatlan olvasók gyakran összetéveszthetik véleményét a narrátoréval.


4. George Gordon Lord Byron (1788-1824) és a Byroni-stílus

Egyik jellemzője például, hogy a byroni hős egy hibás karakter, aki önpusztító módon viselkedik. Az Üvöltő szelek  Heathcliffje, és Jane Eyre Mr. Rochestere byroni hősök.


5. Franz Kafka (1883-1924) é a Kafkai-stílus

Fiktív világokat hozott létre, melyekben a karakterek megpróbálnak értelmet adni a lidérces világban őket körülvevő dolgoknak. Stílusa egyértelműnek és egyszerűnek tűnik, de tele van filozofálgatással az élet abszurditásáról. Kafka stílusát sokan használják a szürreális szinonimájaként.

Hogyan alakítsd a stílusod?

– Fejlesztheted és javíthatod, ha sokat olvasol és annál többet írsz. Az írást ápolni és gyakorolni kell.

– Olvasd el hangosan azt, amit leírtál. Sőt! Kérj meg erre valakit! Közben megfigyelheted: Szépen áramlanak-e a mondatok? Az a hatásuk, amit el szerettél volna érni? Tényleg szükségesek a barokkos körmondatok? Vannak-e ismétlések? Stb.

– Bővítsd szókincsed! Ha találkozol egy szóval, amit nem értesz, nézz utána a jelentésének a szótárban! Ha lehet, tanulj egy új szót minden nap, majd használd azt a beszélgetések, és írás alkalmával.

– Elemezd mások a stílusát, szóhasználatát, stb. Tanulj belőlük!

– Gyakorolj! Legyen egy gyakorló füzeted. Ismerd meg, hogyan kell használni a metaforát és hasonlatokat, a megszemélyesítést, hogyan játszhatsz a központozással, a mondatok hosszúságával, stb.  Minél gyakrabban kísérletezel, annál eredetibb lesz a stílusod.

– Amikor írsz, mindig légy önmagad. Ne akarj mindenáron másokra hasonlítani. Eleinte kezdj úgy írni, ahogy beszélnél egy mindennapi beszélgetés során, hogy legyen egy erős, saját alapod, amit aztán csinosítgathatsz.

Hagyd, hogy a stílus találjon meg téged, és türelmesen engedd, hogy fejlődjön!

Azonban nem csak a stílust, de a saját hangunkat is meg kell találnunk, ami nem egyenlő a stílussal. De erről a következő bejegyzésben lesz szó.;)

Mind a kezdőknek, mind a rutinos íróknak hasznos, illetve elengedhetetlen, hogy megtanuljanak gyorsan, de jól írni. Ha nem sajátítjuk el ezt a készséget, akkor kevesebbet írunk, ergo kevesebb pénzt kapunk, viszont sok idővel fizetjük ezt meg.

Íme hat ötlet a folyamat felgyorsításához:

1. Író tervez, író végez

Az előretervezéssel mindig időt lehet spórolni. Nem feltétlenül kell egy komplett vázlatnak lennie, elég, ha pár pontban írtad fel ötleteid, amik majd segítik a kreatív munkád menetét.

2. Ütemterv

Mindig legyen ütemterved, hogy érezd az ügyed komolyságát. Írd fel a naptáradba, tiszteld ezeket, a munkádat azzal, hogy ezalatt nem válaszolsz hívásokra, sem e-mailekre, nem kolbászolsz el a közösségi oldalakra, ahová csak öt percre szeretnél felkukkantani, de bő félóra lesz belőle.

Tartsd keményen a menetrendet!


3. Készülj fel időben, ne a megmérettetés közben készítsd a puskát!

Ahogy írtam, munka közben legyen kéznél a vázlatod, a jegyzeteid, melyeket viszont mindig írás előtt állíts össze! Hiába csak azért böngészel a neten, mert a történeted egy fontos adatot igényel, amit saját főből nem lehet kitalálni (például San Francisco csapadékmennyiségét), ez megakaszt. A keresgéléssel kiesel a lendületből, az idő így tényleges munka nélkül repül el.

Mindig írás előtt gyűjtsd össze azokat az információkat, amik később elengedhetetlenek lesznek ahhoz, hogy zavartalanul haladj.

4. Gurulj le a lejtőn, és meg se állj a célig!

Szedd össze magad, fogj neki az írásnak, és addig ne hagyd abba, amíg be nem fejezted! Természetesen ezt nem úgy értem, hogy délelőtt 10-kor állj neki a 400 oldalas regényednek, és írd meg vacsoráig. De fogj minél előbb a munkának, adj magadnak napi határidőket, és teljesítendő oldalszámokat, aztán meg se állj, amíg el nem érted a kitűzött célt!

5. Írj most, ellenőrizz később

Sok a szóismétlés, mi is az a kifejezés…? Hallgattasd el a belső kritikus éned! Ne szakítsd meg a lendületet azzal, hogy írás közben még szerkeszteni is akarod a művedet. Lelassít, kiüt a nyeregből, és egy csomó ötlet úszik el, miközben a javítgatással vagy elfoglalva. Menj tovább, fókuszálj a történetre! Majd később nézz vissza, akkor aztán kigyomlálhatod, formázhatod, és foltozgathatod a szöveget.

6. Legyen aki sejhajba rúg

Lehet ez egy izgatott olvasó, vagy valaki, akit megkérsz, hogy nézzen a körmödre, és fegyelmezzen meg, ha nem haladsz az írással. Persze, sokkal jobb az, amikor az olvasó dörömböl az ajtón, mert inkább lelkesít, mint egy megbízott által “követelt” mű, de mindkettő segít, és erőt ad a folytatáshoz. Na meg egy jó nagy adag lelkiismeret-furdalást, ha két napig csak lustultunk, miközben más vár, és érdeklődik a fejleményekről. Ez is remek motiváció, csak szégyenben ne maradjunk. ;)

Más megközelítése a produktivitásnak:

Használd a hangod

Most nem azokról a szoftverekről van szó, amelyek a hangot szöveggé alakítják, mert ezek maximum jegyzeteléskor lehetnek hasznosak, könyvet “írni” ezzel a módszerrel még nem igazán lehet. Viszont a végtelenül egyszerű diktafon segíthet az írás felgyorsításában. Eleinte kicsit idegen lehet ehhez az eszközhöz nyúlni, és egy komplett dialógust felmondani rá, amit utána le is kell körmölni, de megéri. A gondolatok mindig gyorsabban cikáznak, mint az ujjaink a klaviatúrán, ez a technika pedig segít, hogy az összeset sikerüljön elkapni, és rögzíteni. Mikor újra meghallgatod, és leírod a hallottakat, folyamatosan pofozhatod ki a sztorit.                    

Tanulj meg írni, de gyorsan ám!

Amennyire csak tudod sajátítsd el a gyorsírás készségét, hogy aztán minél kevesebb idő alatt. minél több szót tudj leírni, ezzel lépést tartva a fejedben zajló eseményekkel.

De hogyan?

Beszéljünk a boldog vs. szomorú befejezésekről! Avagy happy end vagy depi end?

Kezdjük azzal az alaptétellel, hogy vitathatatlanul a befejezés az egyik legfontosabb rész egy történetben, ugyanis ez az a pillanat, amikor az olvasó visszatekint a megtett útra. Ekkor születik meg az utolsó gondolat a műről.

A befejezés adja meg a végső, maradandó benyomást, miszerint “Ez volt életem egyik legjobb könyves élménye!” vagy “Még egy ilyen kalap f0….!” Ez pedig nagyban befolyásolja, hogy később ajánlja-e másoknak a könyvet, vagy sem.

Tehát térjünk rá a nagy kérdése! Hogyan érjen véget egy történet?

Azt hiszem, az általános elvárás a boldogan éltek, míg meg nem. Kiskorunktól kezdve ezt programozták belénk, különben is, olyan gánya tud lenni az élet, szeretnénk azt hinni, hogy néha boldog is lehet egy vég. Valaki viszont unalmasnak, és sablonosnak találja az egymás nyakába borulós-örömkönnyes befejezéseket, és inkább a szomorú vég mellett teszi le a voksát.

De tisztázzuk, hogy mind a happy end, mind a depi end rejthet buktatókat. A happy endek túl érzelgősnek, túl irreálisnak tűnhetnek, míg ellentettjük hihetetlenül tragikusnak, vagy túlontúl depresszívnek, ami azt a gondolatot vonja maga után, hogy ”Tényleg semmi jó nem történik az életben?”

A szomorú végek rányomhatják a bélyegük az emberekre. (De hát pont ez a célja.)


HAPPY END

Miért szeretjük a boldog végeket? Mert igazságot szolgáltatnak, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, és a jók boldogok lesznek.

Nevezhetjük ezt egyfajta közhelynek, mégis sokan szeretik. Ennek oka, hogy egy (vagy több) szereplő sorsát végigkövetve átéljük a történetet, a főhőssel szenvedünk, vele együtt éljük meg az őt ért veszteségeket. Kéz a kézben megyünk végig a rögös úton, ami reményeink szerint a boldogsághoz vezet. Ismerve a főhős múltját nem csak, hogy egyszerűen reméljük, hanem akarjuk, hogy létezzen a happy end. Amikor pedig valóra válik a közönség fellélegzik, átéli a jól megérdemelt katarzist, és elégedetten teszi le a könyvet.

A happy end kétségtelenül az olvasó fájdalomcsillapítója, ami által a közönség úgy érzi, hogy teljesítette a küldetést, elégedett és megkönnyebbült, míg a szomorú végeknél tüske marad a szívében, csalódottságot és beteljesületlenséget érez.


DEPI END

A szomorú befejezéseket egyértelműen kevesebben preferálják. S bár egyes történetekben elengedhetetlen a tragikus vég, az értékveszteség, mégis lehetetlen küldetésnek tűnik meggyőzni az anti-depi end képviselőit a szükségességéről, de nem az.

Hogyan lehetséges ez?

Úgy, ha felejthetetlen kalandot nyújtunk az olvasónak, olyat, amivel megmutatjuk, hogy a tragédia ellenére is megéri elolvasni a sztorit. Úgy, ha elérjük, hogy szeresse a szereplőket. Ha az olvasó beleszeret a karaktereidbe, és nem csak közömbös a kapcsolata velük, akkor jobban átéli, és átérzi a tragédiájukat, a kudarcukat.

Így a könyv könnyedén a szoba másik felében végezheti, miután a feldúlt olvasó elhajította. De ez nem probléma, sőt!

A happy endet általában jobban beveszi az emberek gyomra, mert kielégítő, viszont utána békésen félrerakja a könyvet, és nem gondolkozik rajta sokáig. Viszont egy-egy tragikus véget követően az olvasók nagy része sokszor azon kapja magát, hogy utána még sokáig emésztgeti az olvasottakat. Tehát a boldog zárás nélkül is elbűvölte a történet, és a fájdalom ellenére, a fájdalommal felejthetetlenné vált történet.


Bittersweet

Az ultimátum, azaz az egyensúly megteremtése.

Ha nem akarsz túlságosan szomorú véget írni, ha nem akarod, hogy az olvasók belerokkanjanak a kudarcba, mutasd meg nekik, hogy bár a főhős elbukott, van jó ezen a világon. Ha a bukása valami jót szolgált, mutass rá! Tedd elviselhetőbbé a tragédiát, adj reményt.

A nagyon happy end már-már abszurd? Akkor fűzz bele némi bánatot, tedd reálissá. Nézz vissza a főhőssel, és emlékeztesd az olvasót a veszteségekre, arra, hogy bár vidám a vég valami örökre megváltozott, ezért a boldogság sem lehet teljes.

Akkor hogyan írjuk meg a véget?

Sokan túlságosan rágörcsölnek a történetük befejezésére, mert meg akarnak felelni az olvasók elvárásának. Ebből viszont jó (a jó nem egyenlő a happy enddel) vég nem sülhet ki.

Egy sztori végére nem szabad ráerőltetni a boldog avagy szomorú lezárást. A befejezésnek műfajtól függetlenül logikusan kell illeszkednie a történetbe. Az olvasónak természetesnek kell éreznie azt.

Semmiképp se kényszerítsünk ki boldog/szomorú véget, ha az nem passzol a sztorival. Főleg úgy ne erőszakoskodjunk, hogy magunknak, a történetünknek ellent mondva, másoknak akarjunk megfelelni.

Saját példám: Az olvasóim közül már többen osztották meg velem ötletüket, kívánságukat azzal kapcsolatban, hogy hogyan folytatódjon, esetleg fejeződjön be a krimisorozatom. Természetesen ilyen-olyan formában, de a happy end mindig toplistás volt. Úgy hiszem, az efféle javaslatokon is mindig érdekes és érdemes elgondolkodni. Pár ajánlott elemet olykor felhasználok a folytatásban, de a lezárásokból sosem csinálok körkérdést. Valamennyi karakternek meg van írva a végleges sorsa, ami aztán vagy happy lesz, vagy nem, de mindenképp meglepetést fog okozni. Pont úgy, ahogy ez történt az első részben.

Különben a magam részéről inkább a szomorú végeket favorizálom. Szeretek könnyes szemekkel, hosszú percekig magam elé meredni olvasás után, hülyeségnek titulálva az egész sztorit, aljasnak az írót, majd keserűséggel feküdni, és hánykolódni az olvasottakon rágódva, aztán kattogó aggyal kelni, lassan feldolgozva a fikció eseményeit. Valahogy sokkal jobban megdolgoztat érzelmileg, jobban át tudom élni, és az emlékezetembe ég, amire visszagondolva újra lerohannak azok az érzelmek amik akkor is a hatalmukba kerítettek, amikor olvastam a művet.


Ti a happy vagy a depi endet szeretitek? Olvasni melyiket? És írni?


"Nem teljesen úgy alakult a történet, ahogy elterveztem, de még javíthatok rajta, igaz, az eseményeket visszafordítani már nem tudom, nem végződhet úgy a sztori, ahogy elképzeltem." (A Zöldfülű)

Ha érdekel, hogyan végződik a fiatal ügynöknő, Leslie J. Hope története, akkor látogass el erre az oldalra: http://konyvaruhaz.info/hu_HU/hopeless-cases

A netes tartalmakban, a közösségi hálókon elfogadhatóbb a megléte, mint a nyomtatott szövegekben, a kezdő íróknak pedig fölösleges aggódni, hiszen létezik a korrektor.

Ez nem az én véleményem, az interneten olvastam. Miről szól? A helyesírási hibákról. Egyetértek vele? Egyáltalán nem.

Nevezhettek „grammar nazi”-nak, bár nem tartom magam teljes mértékben annak, mivel én sem tudom tökéletesen a helyesírás szabályait, de hülyét kapok attól, ha valaki két kézzel szórja a bakikat. Persze, nem vagyok olyan, aki rögvest a vétkes torkának ugrik, helyette félreteszem a gépet és elmegyek a sarokba puffogni. Viszont, ha valaki megkér, hogy olvassam el a művét, akkor nem csak a sztorit értékelem. A helyesírás igenis fontos.

Az ember saját magáról alkot képet minden írásbeli megnyilatkozás során. Ez többszörösen is igaz, ha az illető író, illetve írói babérokra tör.

Tehát igen, egy kezdő író félhet attól, hogy nem jó a helyesírása, ugyanis, amikor kiadót keres teljesen ismeretlenül, a történet mellett ez a részlet is számít. Ha egy hibáktól terhes szöveget küld a kiadónak, kevésbé fogják komolyan venni, mert az tudáshiányt, és nemtörődömséget jelez az író részéről.

A világhálón is számít, akkor is, ha a delikvens nem szeretné megjelentetni az alkotását. Miért? Mert a leendő olvasók számára ismeretlen, semmit sem tudnak az íróról, a stílusáról, a művéről. A sok hiba pedig csökkenti az olvasás élvezetét, érthetetlenné teheti a szöveget, és mivel nincs korrektor, nincs egy barát, aki átnézte volna az irományt, plusz az író nem is fárasztotta magát azzal, hogy használja a helyesírási ellenőrzőt, hogy utánanézzen a szabályoknak a hanyagságával olvasót veszíthet. Vannak, akik bármennyire is szeretnék megismerni az írót, a történetet, képtelenek túltenni magukat a baki parádén. Ilyen vagyok én is. Hagytam már abba olvasást emiatt, sőt el is köszöntem egy-egy blogtól, mert ami sok, az sok.

Bár ez sem a legjobb taktika, mivel az észrevételekkel segíthetjük a szerzőt. Ezért, ha olyan blogba botlunk, ahol bakit találunk, nyugodtan hívjuk fel a szerző figyelmét. De! Csak akkor, ha az író kijelenti, hogy vevő a kritikára. Továbbra se rúgjuk másokra az ajtót!

Ismétlem, én sem vagyok egy mindentudó kisokos, de törekszem arra, hogy elkerüljem a helyesírási hibákat.

Valaki egyáltalán nem is próbálkozik, mert képtelen szakítani a közösségi oldalakon megfigyelhető helyesírási trendekkel. Példa: wan, lex… Ki tudja… Az őrületebe kergetnek. Egyszerűen igénytelen.

Azok miatt nem morgolódok, akik akarnak, és figyelemhiány/fáradtság miatt, óhatatlanul olyan hibákat követnek el, amit például kézíráskor nem szoktak. A félregépelés nem ugyanaz, mint azok akik gépeléskor és tollal való íráskor egyaránt sorra követik el a főben járó vétségeket.

A helyesírást lehet kritizálni?

Hogyne. Egyesek szerint ez trollkodás, hiszen micsoda válasz az, hogy javítsak a helyesírásomon, amikor a művemről kértem véleményt? A helyesírás a mű része, sőt, az alapvető műveltségé.

Ne fanyalogjunk kétszer átolvasni a szöveget, fellapozni a helyesírási szabályzatot, vagy rákeresni egy-egy szóra, ha nem vagyunk biztosak magunkban.

Beszélgessünk…

de ne úgy, ahogy a való életben! Természetesen, amikor megszólalnak, cselekednek valóságossá válnak előttünk a karakterek, de nem mindegy, hogy mennyire valódiak azok a dolgok, amit kimondanak.

A párbeszédek megírásánál fontos, hogy reálisak legyenek, de mégsem lehetnek az élőbeszéd másolatai!

A világban teljesen elfogadott az olyan töltelékek használata, mint az “ühm”, “hm”, “őő”-zés, de egy leírt dialógusban ez nagyon rosszul mutat. Persze, nem kell lemondani a használatukról, viszont óvatosan kell ezeket alkalmazni, akkor, amikor indokolt.  A kevéssel is kaphatunk valósághű hangzású, de értelmes mondatokat.

Ne zsúfolj mindent egy párbeszédbe! Ne használd nagy mennyiségű információ közvetítésére a dialógusokat!

Amennyiben a párbeszéd során túl sokat akarsz átadni az olvasónak, a végén a karakterek természetellenessé válnak. Például furcsán hangzik, ha a párbeszéd résztvevői egy régi, negyedik osztályban történt eseményről beszélnek, alaposan kitárgyalva minden apróságot. Miért tennék? Mindketten tudják, hogy miről van szó, nekünk pedig nem kell mindent átható információ folyam, csak a lényeg számít. Nem baj, ha az olvasók nem tudják, pontosan mi a helyzet minden alkalommal.

Mondta. Mondjam?

Sokan szokták mondani, hogy a “mondta” (ilyen lehet még a “kérdezte”, “válaszolt” stb.) unalmas, fölösleges, és ötlettelen. Miért ne használhatnánk izgalmasabb szavakat? Használhatunk, de meg is nyugodhatunk, a “mondta” teljesen megfelelő.

Az olvasók sokszor átsiklanak a “mondta” felett, de ha túl gyakran használunk olyan szavakat, mint “motyog”, “felkiáltott”, “vonyította” könnyen túlterhelhetik a szöveget, főleg, ha egy melléknevet is odabiggyesztünk, pl. “ingerülten ordította”.

Ha a párbeszéd jól megírt, az olvasók tudják, hogy vidáman vagy dühösen kiált fel valaki.


Mutasd, de óvatosan!

A gesztusok, és a cselekvések jobban elképzelhetővé teszik a történetet, a szereplőket, és az olvasó általuk könnyen követni tudja a párbeszédet, hogy éppen ki mit mondott.

De vigyázz a használatukkal, hogy ne szakítsák meg a párbeszédet, hanem simuljanak bele.


Helyet!

Legyen helye a dialógusnak, és igazodj ehhez!

Egy-egy hely könnyedén megváltoztathatja a párbeszéd milyenségét.

Tegyük fel, hogy a párosod veszekszik. Hogyan zajlik egy étteremben, autókázás közben, vendégségben, otthon?

Kik vannak körülöttük? Kíváncsiskodók, családtagok, gyerekek?

Mit érzékelnek a külvilágból, ha mondjuk telefonon beszélnek?

Sose feledkezz meg a háttérről!


A nyelvjárások, akcentus

Ezek megléte mindig pluszt ad, színfoltot a párbeszédekbe. Azonban, ha túlzásba visszük, a szöveg nehezen olvashatóvá, sőt érthetetlenné válhat.


Hallgatni arany

Valamikor elkerülhető, és jobban is néz ki, ha az egyik karakter nem akar válaszolni egy kérdésre, vagy nem hajlandó beszélni. A hallgatással is az olvasó értésére hozhatod, hogy valami nincs rendben, anélkül, hogy szó szerint kimondanák.

Vegyél levegőt

Ne hagyd, hogy egy karakter túl hosszan beszéljen! Ez a valóságban sem szokványos, kivéve, ha egy előadásról, élménybeszámolóról, stb. van szó. Mindenképp törd meg a hosszú beszédeket, például azzal, hogy más szereplők közbeszólnak.


Gyere későn, távozz hamar

Nem feltétlenül szükséges minden párbeszéddel lefutni a szokásos köröket. Azaz nyugodtan ki lehet vágni az udvariaskodást, ha nincs igazi szerepe. Pl. “Helló, hogy vagy.” “Szia! Kösz, jól, és te?” A dialógusok végét is el lehet vágni, nem kell leírni egy unalmas, – ismétlem – szerep nélküli elköszönős jelenetet, mint “Viszlát!” “Szia. Akkor holnap!”. Ne sajnáld ezeket kihagyni.


FONTOS!
Tudd, hogy kik folytatnak párbeszédet!

Jó esetben a karaktereknek önálló személyiségük és hangjuk van, így mindig figyelj arra, hogy:

Hány évesek? (Egy tini és egy nyugdíjas beszédstílusa között óriási a különbség.)

Nemük?

Mi az iskolai végzettségük?

Mi a társadalmi hátterük?

Hol élnek?

Milyen a személyiségük? Bőbeszédűek? Hallgatagok? Szégyenlősek? Lobbanékonyak?

Kivel beszélnek? Milyen a kapcsolatuk ezzel a személlyel?

Milyen a hozzáállásuk az adott témához? Idegessé teszi őket, büszkévé, megijeszti őket?


Azért, hogy hihető párbeszédeket írj nagyon fontos, hogy jól ismerd a szereplőidet. Ebben segíthet, ha különböző szituációkba helyezed őket, és elképzeled, hogy mit mondanának. A megismerésükben ez a bejegyzés is segítségedre lehet: Kérdezzetek-feleljetek!

Végezetül: Mindig legyen célja a párbeszédnek! Egy jó beszélgetés felépít és elvezet valami felé.

Néha viszont sehová, vagy egyszerűen csak kimondottan fölöslegesek, ezért előfordulhat, hogy jobb összefoglalni egy beszélgetést, mint hosszasan taglalni.

De hogyan?

A kritika fogadása

1. Először is légy őszinte magaddal. Tényleg szeretnél kritikát kapni? Helyesebben, tényleg kritikát szeretnél kapni? Érzed a különbséget? Néhány író, költő késznek érzi magát a kritika fogadására, de amint megérkezik az első, nem túl pozitív vélemény összetörnek, vitatkozni kezdenek. Ezek szerint mégsem voltak annyira felkészültek. Kritikát vársz vagy dícséretet? A kettő nem ugyanaz. Gondolkozz el rajta, hogy mit akarsz.

2.  Az egyik legfontosabb és a legnehezebb próbatétel, a megszakítás nélküli hallgatás. Természetes, hogy azonnal meg szeretnéd védeni magad, az írásod, de inkább várj ki, és figyelmesen hallgasd végig a másik teljes mondandóját. Rakd kicsit félre az egód, légy nyitott!

3. Szakíts az első reakcióval. Miután végig hallgattad/olvastad a kritikát számolj el tízig, és csak ezután válaszolj. Ha több idő kell, akkor adj többet magadnak. Nyugodj meg, vegyél pár mély levegőt, gondold át a másik véleményét, és reagálj békésen. Legyél logikus, ne hagyd, hogy az érzelmeid vezéreljenek, urald önmagad!

4. Ne vitatkozz…
Ha nem értesz egyet a kritikussal (lehet, hogy visszaolvasva a későbbiekben már érteni fogod az álláspontját). Ne bizonygasd az igazad! Egyszerűen csak találd meg más véleményében a számodra pozitív, alkalmazható tanácsokat.

Lehet, hogy durva, haszontalannak látszó visszajelzést kapsz, de akkor se védekezz, ne személyeskedj. Olvasd ki a sértésekből azt, amit fel tudsz használni. Ha nincs benne semmi értelmes, akkor csak lépj tovább.

Ha jobb íróvá szeretnénk válni, akkor tudnunk kell kezelni a kritikát, akkor is, ha az nem konstruktív.

5. Beszélgess a kritikáról! Ha beszélgetsz róla, akkor jobban meg tudod érteni, hogy mit akar pontosan az értésedre hozni, és a kritikus örülni fog, hogy az író meghallgatja, és alaposan megfontolja a véleményét.

6. Szakadj el!
Sokszor annak ellenére is lehangoló egy kritika, ha az építő és egyáltalán nem bántó. De akkor miért érzed magad sértve miatta?

Azért, mert az írók könnyedén összetévesztik a munkájukat ért kritikát, a személy szerint feléjük irányulókkal.

De légy objektív, elfogulatlan, és mindenekelőtt tisztázd, hogy a kritikus nem téged kritizál. A véleményezésre küldött írás igen, a tiéd, de nem te vagy.

7. A kritikus is egy, a sok olvasód közül. Ezzel nem degradálom őket, csak tisztázom, hogy nem kell elfogadnod minden kritikát, hiszen a kritikusok is tévedhetnek, vagy simán különbözhet a véleményetek, de mindenképp el kell gondolkodnod rajtuk!

A kritika elolvasása után kérdezd meg magadtól: Mi a leghasznosabb számomra? Mérlegeld és szűrd ki azokat a dolgokat, amelyek a segítségedre lehetnek!

8. Mindig mondj köszönetet! Akkor is, ha a kritikus kemény, durva, vagy egy valóságos troll volt. Ez váratlan, és sokszor értékelik. Így visszatérő kritikusokat nyerhetsz, a trollok pedig nem találva fogást elkotródnak. (Esetleg maradnak, és tovább rontják a levegőt, de azzal már nem kell foglalkozni. Te megköszönted a véleményét, az erkölcsi győzelem a tiéd.)

9. Fejezd be, ami elkezdtél. Ne csak kéregesd és gyűjtögesd a kritikákat, mert akkor nem ér semmit az egész. Fontold meg, és használd fel őket!

Tehát akár tetszik, akár nem a kritika fontos szerepet tölt be, ösztönzőleg hat a fejlődésünkre. A kezelése az egyik legfontosabb készség az írásban (és az életben is).

Ha pozitív kritikát hallunk természetes, hogy örülünk, de ne szálljunk el, ha negatívat, akkor pedig hanyagoljuk a sértődősködést.

Figyelj, hallgass, mérlegelj, és ne hagyd, hogy elvegye a kedved a kritika, tanulj belőle!

Első lépésként oszlassuk el a tévhitet, ami a kritika műfaját lengi körbe. A kritika nem egyenlő a rosszindulatú véleményekkel, és személyeskedő, lealacsonyító pocskondiázással.

A kritikának tárgyilagosnak és részletesnek kell lennie, amiben mind a jó és rossz pontok fel vannak sorakoztatva. Ez segíti az író fejlődését.

Mire figyeljünk kritikusként?

Próbálj objektív maradni!

Ez egy rettentő nehéz feladat, mert annyi mindentől függ ez. Például: Hangulattól, korcsoporttól, nemtől, attól, hogy milyen a kapcsolatunk az íróval, stb.

A példa kedvéért kiemelem a kapcsolatot. Ha a szerző egy ismerősünk sem szabad megtörnünk.

Ne csak a pozitívumokkal hozakodjunk elő, említést se téve a negatívumokra, mert az elfogultság rossz tanácsot ad. Pedig a kritikus célja a szerző íráskészségének fejlesztése.

Légy arra figyelemmel, hogy mit javítasz!

Mindenki másképp értelmez, él át egy művet, viszont nem elfelejtendő, hogy mégis mi van a kezünk alatt.

Miről szól? Kiknek szól? A téma egy fontos meghatározó pontja a javításnak. Példának okáért a nyelvezetet másképp fogjunk értékelni egy ifjúsági regényben, ahol helye van a szlengnek, és másképp egy történelmiben, ahol már kevésbé.

Alaposság

Szánj a regényre/novellára/versre/etc. időt, hogy utána hasznos, átgondolt kritikával segíthesd a szerzőt munkájával!

Olvasd el a művet, mint egy olvasó. Utána írd le az általános benyomásaid.

Ha az idő és a szerzemény hossza lehetővé teszi, akkor olvasd el íróként másodjára is, mert sokszor olyan dolgok szúrhatnak szemet, amik az első olvasatban nem. (Ez a szökött lehet pozitív és negatív is.)

Jegyzetelj figyelmesen, magyarázd meg a véleményed. Azzal, hogy “jó volt” nem segítesz sokat (azt leszámítva, hogy jól esik), pedig a kritikának alaposnak és konstruktívnek kell lennie, hiszen ezért adta oda a szerző. Ha a lelkét akarja cirógattatni majd az anyukájához fordul az irományával.

Soha ne rúgd az ajtót másokra!

A kritika visszajelzés a szerzőnek. Viszont akadnak olyanok, akik rosszul kezelik a kritikát, egyáltalán nem is kérnek belőle, ezért spórolj magadnak időt és békességet. Ne bombázz kéretlen véleményekkel másokat!

Ne légy erőszakos!

Minden író arra törekszik, hogy megtalálja a saját, egyedi írói hangját. Ne várd, hogy a te hangod használja, azért mert az általa képviselt stílus számodra idegen. Ha valamivel sehogy sem tudsz azonosulni (például a káromkodás megszaladt), akkor jegyezd fel, és közöld az íróval. De semmi esetre se akard átírni a művet!

Ne vitatkozz!

Előfordulhat, hogy a kritikus és az író véleménye olyannyira összeegyeztethetetlen, hogy legszívesebben már asztalt borítanának egymásra. Soha ne menj bele a háborúskodásba. Békés tárgyalással közös nevezőre lehet jutni, nem úgy az érvek ide-oda dobálásával, ahol te a kritikádat véded, míg az író a munkáját. Ez értelmetlen időpocsékolás, ami ha ráadásul nyílt fórumon játszódik le, mindkettőtöket rossz színben tüntet fel.

A viták egy részét könnyedén elkerülheted, ha nem fecséreled az időd olyanokra, akik minden kétséget kizárólag csak pozitív véleményt akarnak hallani.

Légy őszinte, de ne kegyetlen avagy ember vagy, nem troll!

A jó kritika célja, hogy fejlesszen, hogy segítsen mit és hogyan változtasson a szerző a művén, hogy jobbá váljon.

Ezért a kritikus sosem alacsonyíthatja le, nem gúnyolódhat se a művön, sem az íróján. Kerülnie kell a személyeskedést, a véleményező nem a szerzőről, hanem a szerzeményről ad kritikát. Tisztelettel kell bánnia azzal, amit az alkotó saját gyerekeként dédelgetett, és elég bátor volt ahhoz, hogy megmutassa másnak is.

Elkerülendő a negatív szóhasználat, mint “ez nagyon béna”, “teljesen rosszul fogalmaztad meg ezt a momentumot”. Az ilyesmi haragot kelt, és vitához vezet, ami nem az írásról fog szólni, hanem egymás sértegetéséről. Ehelyett légy pozitív, de ne hízelgő. Tegyél javaslatokat, mitől lehetne jobb egy adott részlet, olyan megjegyzésekkel, mint “ez jobb szó lenne…”, “izgalmasabb/valóságszerűbb lenne, ha…”

Amikor nekifogsz a kritika megírásának ne csak a negatívumokra összpontosíts. Kezd a jó hangsúlyozásával, ezután jöhetnek a negatívumok és pozitívumok összeírása, majd egy összbenyomás.

Fogadd el, hogy nem a tiéd az utolsó szó

Tisztában kell lennünk azzal, hogy mindenki más, így a történetek értelmezése sem azonos. Mindenkinek más az elvárása, a meglátása az adott művel kapcsolatban.

A szerző feladata az, hogy a különböző nézőpontokat feldolgozza, és kiértékelje, hogy számára mi lehet hasznos, mit fog alkalmazni, mit vet el. A végső döntés a szerzőé, ne akarjuk ráerőltetni a mi akaratunkat.

Pár tipp, hogy mire ügyelj a kritika írásakor:

Karakterjellemzés: A szereplők mennyire tűnnek emberinek, valóságosnak? A karakterek sekélyesek, több kidolgozást kívánnak? Stb.

Folytonosság: Voltak elvarratlan szálak? (Ez egy sorozat esetén várható, nem igazán szempont.) Volt valami, ami magyarázatra szorul? Voltak ellentmondások?

Nyelvtan: Mennyire olvasható? Voltak helyesírási, nyelvtani hibák, visszaélés az írásjelekkel, vagy bármilyen más hiba? (Jelöld meg ezeket, hogy az író elvégezhesse a szükséges korrekciókat. Természetesen nem kell rámutatni minden hibára, de néhányat nem árt megjegyezni.)

Forma: Könnyű volt olvasni, vagy túl nehéz követni? A bekezdések túl hosszúak, esetleg túl szaggatottak?

Dialógusok: A szavak természetesek, illeszkednek a karakterek személyiségéhez? Túl sok/túl kevés a párbeszéd? Ha egy nyelvjárást használ, akkor azt megfelelően tette? Egyensúlyban van a cselekvés a párbeszéddel?

Cselekmény: A cselekmény érthető és hihető volt? A mellékszálak túl sok/több figyelmet kaphattak volna?

Konfliktus: A konfliktus és a cselekmény kapcsolatban álltak, ésszerű volt a vég? Volt-e karakter fejlődés? Ez volt a legjobb végkifejlet?

Nézz be, ha erre jársz

A kritikát követően legtöbbünk kicsit befelé fordul, hiába tudjuk, hogy a véleményekkel a javunkat akarják. Sőt páran elvesztik a motivációt, és fel is adják a történetet, akár az írást.

Ezért azt javaslom, hogy egy kis idő elteltével térjünk vissza a szerzőhöz, érdeklődjünk, hogyan halad az írással, segítségére voltak-e a tanácsaink, és ajánljuk fel, hogy az újabb irományt is véleményezzük.