Beszéljünk a boldog vs. szomorú befejezésekről! Avagy happy end vagy depi end?
Kezdjük azzal az alaptétellel, hogy vitathatatlanul a befejezés az egyik legfontosabb rész egy történetben, ugyanis ez az a pillanat, amikor az olvasó visszatekint a megtett útra. Ekkor születik meg az utolsó gondolat a műről.
A befejezés adja meg a végső, maradandó benyomást, miszerint “Ez volt életem egyik legjobb könyves élménye!” vagy “Még egy ilyen kalap f0….!” Ez pedig nagyban befolyásolja, hogy később ajánlja-e másoknak a könyvet, vagy sem.
Tehát térjünk rá a nagy kérdése! Hogyan érjen véget egy történet?
Azt hiszem, az általános elvárás a boldogan éltek, míg meg nem. Kiskorunktól kezdve ezt programozták belénk, különben is, olyan gánya tud lenni az élet, szeretnénk azt hinni, hogy néha boldog is lehet egy vég. Valaki viszont unalmasnak, és sablonosnak találja az egymás nyakába borulós-örömkönnyes befejezéseket, és inkább a szomorú vég mellett teszi le a voksát.
De tisztázzuk, hogy mind a happy end, mind a depi end rejthet buktatókat. A happy endek túl érzelgősnek, túl irreálisnak tűnhetnek, míg ellentettjük hihetetlenül tragikusnak, vagy túlontúl depresszívnek, ami azt a gondolatot vonja maga után, hogy ”Tényleg semmi jó nem történik az életben?”
A szomorú végek rányomhatják a bélyegük az emberekre. (De hát pont ez a célja.)
HAPPY END
Miért szeretjük a boldog végeket? Mert igazságot szolgáltatnak, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, és a jók boldogok lesznek.
Nevezhetjük ezt egyfajta közhelynek, mégis sokan szeretik. Ennek oka, hogy egy (vagy több) szereplő sorsát végigkövetve átéljük a történetet, a főhőssel szenvedünk, vele együtt éljük meg az őt ért veszteségeket. Kéz a kézben megyünk végig a rögös úton, ami reményeink szerint a boldogsághoz vezet. Ismerve a főhős múltját nem csak, hogy egyszerűen reméljük, hanem akarjuk, hogy létezzen a happy end. Amikor pedig valóra válik a közönség fellélegzik, átéli a jól megérdemelt katarzist, és elégedetten teszi le a könyvet.
A happy end kétségtelenül az olvasó fájdalomcsillapítója, ami által a közönség úgy érzi, hogy teljesítette a küldetést, elégedett és megkönnyebbült, míg a szomorú végeknél tüske marad a szívében, csalódottságot és beteljesületlenséget érez.
DEPI END
A szomorú befejezéseket egyértelműen kevesebben preferálják. S bár egyes történetekben elengedhetetlen a tragikus vég, az értékveszteség, mégis lehetetlen küldetésnek tűnik meggyőzni az anti-depi end képviselőit a szükségességéről, de nem az.
Hogyan lehetséges ez?
Úgy, ha felejthetetlen kalandot nyújtunk az olvasónak, olyat, amivel megmutatjuk, hogy a tragédia ellenére is megéri elolvasni a sztorit. Úgy, ha elérjük, hogy szeresse a szereplőket. Ha az olvasó beleszeret a karaktereidbe, és nem csak közömbös a kapcsolata velük, akkor jobban átéli, és átérzi a tragédiájukat, a kudarcukat.
Így a könyv könnyedén a szoba másik felében végezheti, miután a feldúlt olvasó elhajította. De ez nem probléma, sőt!
A happy endet általában jobban beveszi az emberek gyomra, mert kielégítő, viszont utána békésen félrerakja a könyvet, és nem gondolkozik rajta sokáig. Viszont egy-egy tragikus véget követően az olvasók nagy része sokszor azon kapja magát, hogy utána még sokáig emésztgeti az olvasottakat. Tehát a boldog zárás nélkül is elbűvölte a történet, és a fájdalom ellenére, a fájdalommal felejthetetlenné vált történet.
Bittersweet
Az ultimátum, azaz az egyensúly megteremtése.
Ha nem akarsz túlságosan szomorú véget írni, ha nem akarod, hogy az olvasók belerokkanjanak a kudarcba, mutasd meg nekik, hogy bár a főhős elbukott, van jó ezen a világon. Ha a bukása valami jót szolgált, mutass rá! Tedd elviselhetőbbé a tragédiát, adj reményt.
A nagyon happy end már-már abszurd? Akkor fűzz bele némi bánatot, tedd reálissá. Nézz vissza a főhőssel, és emlékeztesd az olvasót a veszteségekre, arra, hogy bár vidám a vég valami örökre megváltozott, ezért a boldogság sem lehet teljes.
Akkor hogyan írjuk meg a véget?
Sokan túlságosan rágörcsölnek a történetük befejezésére, mert meg akarnak felelni az olvasók elvárásának. Ebből viszont jó (a jó nem egyenlő a happy enddel) vég nem sülhet ki.
Egy sztori végére nem szabad ráerőltetni a boldog avagy szomorú lezárást. A befejezésnek műfajtól függetlenül logikusan kell illeszkednie a történetbe. Az olvasónak természetesnek kell éreznie azt.
Semmiképp se kényszerítsünk ki boldog/szomorú véget, ha az nem passzol a sztorival. Főleg úgy ne erőszakoskodjunk, hogy magunknak, a történetünknek ellent mondva, másoknak akarjunk megfelelni.
Saját példám: Az olvasóim közül már többen osztották meg velem ötletüket, kívánságukat azzal kapcsolatban, hogy hogyan folytatódjon, esetleg fejeződjön be a krimisorozatom. Természetesen ilyen-olyan formában, de a happy end mindig toplistás volt. Úgy hiszem, az efféle javaslatokon is mindig érdekes és érdemes elgondolkodni. Pár ajánlott elemet olykor felhasználok a folytatásban, de a lezárásokból sosem csinálok körkérdést. Valamennyi karakternek meg van írva a végleges sorsa, ami aztán vagy happy lesz, vagy nem, de mindenképp meglepetést fog okozni. Pont úgy, ahogy ez történt az első részben.
Különben a magam részéről inkább a szomorú végeket favorizálom. Szeretek könnyes szemekkel, hosszú percekig magam elé meredni olvasás után, hülyeségnek titulálva az egész sztorit, aljasnak az írót, majd keserűséggel feküdni, és hánykolódni az olvasottakon rágódva, aztán kattogó aggyal kelni, lassan feldolgozva a fikció eseményeit. Valahogy sokkal jobban megdolgoztat érzelmileg, jobban át tudom élni, és az emlékezetembe ég, amire visszagondolva újra lerohannak azok az érzelmek amik akkor is a hatalmukba kerítettek, amikor olvastam a művet.
Ti a happy vagy a depi endet szeretitek? Olvasni melyiket? És írni?
"Nem teljesen úgy alakult a történet, ahogy elterveztem, de még javíthatok rajta, igaz, az eseményeket visszafordítani már nem tudom, nem végződhet úgy a sztori, ahogy elképzeltem." (A Zöldfülű)
Ha érdekel, hogyan végződik a fiatal ügynöknő, Leslie J. Hope története, akkor látogass el erre az oldalra: http://konyvaruhaz.info/hu_HU/hopeless-cases
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése