Szoktál káromkodni? Legyünk őszinték, ki nem szokott? Ha nem is kocsisokat megszégyenítő módon, olykor-olykor azonban becsúszhat egy nagyobb szó. Nem szép dolog, de mit tegyünk, rossz beidegződés.
A trágárkodás/káromkodás segít kifejezni egy adott lelkiállapotot.
Káromkodhatunk haragból, hirtelen ért meglepődésből, fájdalomból, a sor folytatható. Az ily módon történő kitörés indulati alapú.
A trágárkodást részemről inkább szokásnak nevezném. Egyeseknek szinte beépült a nyelvezetébe, már öntudatlanul használják. Az efféle, gyakori megnyilvánulás pedig egyik kellemetlen, de mégis jellemzőjük lehet, amit felhasználhatunk...
Tehát a káromkodás/trágárkodás, az obszcén szavak használata kultúránk (kulturálatlanságunk?) része, ami egyáltalán nem biztos, hogy pluszt, jót ad, de kifejeznek valamit.
Az obszcén szavakra időnként szükségünk van írás szempontjából is, mivel lássuk be, mégis csak színt adnak.
Viszont mielőtt repkednének a b@szdmegek és az anyázások, több szempontból vizsgáljuk meg, hogy érdemes, jobban mondva szükséges-e a használatuk?
Eddig és ne tovább!
Ismerd a célközönséged és tolerancia szintjük! Gyerekeknek/fiataloknak szánt, vallásról szóló könyvekben elfogadhatatlan az obszcén szavak használata.
Mennyire működik a karakterednél?
Ismerd az összes embered! Melyik karaktered használna trágár kifejezéseket, mely a megfelelő körülmény? Szereplőid megformálásakor döntsd el, hogy egyáltalán milyennek akarod bemutatni őket? Ellenségessé szeretnéd tenni, negatívvá, keserűvé és durvává, lázadóvá az erkölcsi normák ellen? Akkor igen, kell, hogy szitkozódjon, sokszor ok nélkül is. Így az olvasó tudja, kivel van dolga, gyorsan behatárolja a személyiséget. A trágárkodással jellemezheted a szereplőd személyiségét, az általa képviselt társadalmi réteget, szubkultúrát, stb.
Pár éve egy tehetséges írótársam bandatagokról szóló regényét olvastam, ez az író ekkor nagyon fiatal volt, én meg kifejezetten allergiás voltam a trágár szavakra és a szívemhez kaptam, amikor szembejött egy. Aztán leesett a tantusz. Egyes karakterek bizony nem beszélhetnek mindig finomkodva, mert az életszerűtlen. Például ebben az esetben a trágárkodás a miliőbe való. Legyünk őszinték magunkkal és az olvasókkal. Egy tanulatlan, alvilági karakter nem fog elküldeni melegebb éghajlatra szépirodalmi eszközökkel, hanem keményen, nyersen. Felháborodni ezen teljesen értelmetlen.
De tartsd szem előtt, hogy valaki lehet lélekben, erkölcsileg romlott trágár szavak nélkül is! Lásd Hannibal példáját. Ez az ember kész erkölcsi fertő, mégis mindig elegáns, kifinomult, választékos beszédében.
Az olvasók megismerik a szereplőket, ezért tartsd magad ahhoz, hogy ne lepd meg őket.
Bár a trágárkodás lehet lealacsonyító, mégsem utal mindig az intelligencia hiányára. Remek eszköz lehet a feszültség fokozására (/oldására), drámai hatás keltésére. A jó jelenetben, jó időben elhelyezett mindig nyugodt karakter kifakadása a stressz jele, miáltal az olvasó is idegessé válhat, érezvén a helyzet súlyosságát, miszerint a főhős fordulóponthoz ért. Ez a kevesebb néha több elve. Egy elejtett káromkodás sokkal erősebb, mint a folytonos. Azért ne zárd ki túl hosszú időn keresztül a trágár szavakat, ne sterilizáld a könyvet, mert, ha pár epizód után valaki elanyázza magát az nagyon negatív visszhangot kelthet az olvasó fejében. Például: A Harry Potterben emlékszik valaki káromkodásra? Nekem nem igazán ugrik be... Viszont, amikor Molly Weasley így szólt Bellatrix Lestrange-hez: "Not my daughter, you bitch!" Padlót fogtam. Tudtam, hogy Molly egy anyatigris, de ezzel rég tisztában voltam káromkodás nélkül is. Természetesen érthető a harc hevében egy ilyen kirohanás, de olyannyira nem volt jelen a durva szitkozódás a könyvekben, hogy teljesen kiábrándultam a jelenetből, és még ma is idegennek érzem Molly karakterétől az ilyen beszédet.
Író=Regény ?
Vigyázz az imázsodra! A túl sok trágárkodás nem csak a regényt, de az írót is minősíti. Saját döntésed, hogy mely szavakat akarod használni, mi méltó hozzád, de soha ne töltsd meg a regényt trágárkodással, mert elveszett szinonimaszótár, mert direkt sokkolás a célod, vagy mert lusta vagy másféleképpen kifejezni valamit, hanem azért, mert ez a legmegfelelőbb. Mindig indok kell hozzá!
Átolvasáskor gondosan mérlegeld, mennyire helyénvalók, mert kihatással bírhatnak az egész könyvre. A túl sok visszataszító, és romboló. A felesleges töltelék, melyek eredeztethetőek rossz szokásból ám nem szerves részei a világnak/karaktereknek, logikátlan lehet az olvasó számára, és bántó. Az írót közhelyesnek és amatőrként könyvelhetik el, ezért szándékos legyen a használat, ne szokás!
Igen, létezik a szólásszabadság, de irodalomról van szó, szép nyelvhasználatról, ezért sose vesd el az alternatív káromkodásokat, vagy légy kreatív és alkoss saját átkozódást. Ezzel egyedibbé teheted a történetet. (Lásd: Harry Potter: Merlin szakállára!)
Egy-egy karakter esetén akár olyan káromkodást is bevezethetsz, ami csak rá jellemző. Ezzel korlátozod a szitkok számát, másrészt erősödhet a szereplő személyisége, hiszen a baszkuli csak rá jellemző.
Túlérzékenységre kiskapuk:
Nem kell mindent leírni. A kipontozás, megakasztás, a történetben külső hanghatással elnyomni a káromkodást ér. A példát második könyvemből veszem: "Az időnket pazaroljuk, mert lóf… – Az eddig a képét hűsítő doboz felszisszent, ahogy önkényesen kibontottam. – sem fogunk találni, de a szenátor minket fog szekírozni, amiből nem kérek."
Ugye el tudod képzelni, hogy melyik szóba kezdett az új szereplő?
Valamikor nem is kell nyomot adni, hagyjuk, hogy az olvasó egészítse ki a szitkozódást. “Maga mekkora egy…” Itt mindenki azzal toldja meg gondolatban, amivel akarja, senkinek sem esik bántódása.
Nem szabad félni
Néhány szót tiltólistára tehetsz, de ne kezelj mindent tabuként.
Ezek rossz szavak, igen, de funkciójuk van, a valóság részei, hitelessé, életszerűvé teszik a sztorit. Ne felejtsd el: Egyes helyzetek/karakterek/jelenetek megkövetelik a használatuk!
Kellő figyelemmel pedig eldönthetjük, melyik szó túl obszcén, mely a munka kelléke. Találd meg az aurea mediocritast. Íróként ne félj a szavakat használni.
Részemről nem támogatom, de nem is támadom a káromkodást, trágár szavak használatát. Az olvasók vagy elfogadják vagy nem, mindenkinek megvan a maga határa.
Az írás művészet, az írók az életről írnak, és ahogy említettem az szitkozódás az élet része, ergo az átkozódás is valamelyest a művészet részét képzi, ám a mi feladatunk eldönteni hogyan használjuk az effajta verbális agressziót.
Ne gazdálkodj helytelenül, hanem úgy, mint egy ritka fűszerrel, néha egy csipetnyi is elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése