Emma Coats a Pixar storyboard rajzolója összegyűjtötte azokat a szabályokat, tapasztalatait, megfigyeléseit, melyeket az animációs stúdióban kimondva, kimondatlanul alkalmaztak. (A szöveg, mint látható angol, aki nem tud angolul, de szeretné a fordítást írjon.)

#1: You admire a character for trying more than for their successes.

#2: You gotta keep in mind what’s interesting to you as an audience, not what’s fun to do as a writer. They can be v. different.

#3: Trying for theme is important, but you won’t see what the story is actually about til you’re at the end of it. Now rewrite.

#4: Once upon a time there was ___. Every day, ___. One day ___. Because of that, ___. Because of that, ___. Until finally ___.

#5: Simplify. Focus. Combine characters. Hop over detours. You’ll feel like you’re losing valuable stuff but it sets you free.

#6: What is your character good at, comfortable with? Throw the polar opposite at them. Challenge them. How do they deal?

#7: Come up with your ending before you figure out your middle. Seriously. Endings are hard, get yours working up front.

#8: Finish your story, let go even if it’s not perfect. In an ideal world you have both, but move on. Do better next time.

#9: When you’re stuck, make a list of what WOULDN’T happen next. Lots of times the material to get you unstuck will show up.

#10: Pull apart the stories you like. What you like in them is a part of you; you’ve got to recognize it before you can use it.

#11: Putting it on paper lets you start fixing it. If it stays in your head, a perfect idea, you’ll never share it with anyone.

#12: Discount the 1st thing that comes to mind. And the 2nd, 3rd, 4th, 5th – get the obvious out of the way. Surprise yourself.

#13: Give your characters opinions. Passive/malleable might seem likable to you as you write, but it’s poison to the audience.

#14: Why must you tell THIS story? What’s the belief burning within you that your story feeds off of? That’s the heart of it.

#15: If you were your character, in this situation, how would you feel? Honesty lends credibility to unbelievable situations.

#16: What are the stakes? Give us reason to root for the character. What happens if they don’t succeed? Stack the odds against.

#17: No work is ever wasted. If it’s not working, let go and move on - it’ll come back around to be useful later.

#18: You have to know yourself: the difference between doing your best & fussing. Story is testing, not refining.

#19: Coincidences to get characters into trouble are great; coincidences to get them out of it are cheating.

#20: Exercise: take the building blocks of a movie you dislike. How d’you rearrange them into what you DO like?

#21: You gotta identify with your situation/characters, can’t just write ‘cool’. What would make YOU act that way?

#22: What’s the essence of your story? Most economical telling of it? If you know that, you can build out from there.

Most tisztázzuk, ha véletlen volt és nem szándékos, az régen rossz.

A való életben tucatszámmal történnek véletlenek. Nincs választásunk, hiszünk vagy sem, igenis megtörténnek, és nincs rájuk magyarázat.
Személy szerint engem lenyűgöznek a hétköznapi véletlenek. Az egyik kedvenc egybeesésem például a könyvemhez köthető. Itt van a főhősnő, Leslie J. Hope, akinek az életében három fontos férfi kap kiemelkedő szerepet: A mentor, Nickolas, az apa-helyettesítő, William, és a jó barát, Thomas. Történt, hogy alig egy évvel ennek kiötlése után megismerkedtem a ma már vőlegényi státuszt viselő páromat, akinek a neve (igaz, francia módra) pont ebből a három névből tevődik össze. Azok a fránya, izgalmas véletlenek!

És hogyan működnek említett véletlenek a regényekben?
Nos, az "Á, ezt nem hiszem el!" kategóriát képviselik, az olvasók ösztönösen elutasítják őket.
Miért? Miért zavaró, mik a negatívumai a véletlen használatának?

1. Az élettel ellentétben elvárjuk, és tudjuk, hogy a könyveknek struktúrájuk, szerkezetük van. Ám, ha ez nincs meg, az az érzésünk támad, hogy a szerző elveszítette az irányítást munkája felett, nem építette fel gondosan.->
2. Kiábrándulunk az íróból. Az a téves avagy helyes elképzelésünk lehet, hogy az író egyszerűen túl lusta volt, és inkább a könnyebbik utat választotta, mintsem, hogy előrukkoljon egy jó ötlettel.
3. Az életben különös egybeesések történhetnek, amit egy fikcióban kevésbé hinnénk el. Bár a való világan elfogadjuk ezeket, a könyvekben szembejövő véletlenek visszataszítanak a valóságba, mielőtt elhihetnénk, hogy a regénybeli világ maga is igaz. Kegyetlenül és gyorsan emlékeztetnek minket, hogy csak fikciót olvasunk.
4. Olvasóként érzelmileg kötődünk a történethez, elvárásaink vannak, de egy olcsó húzás bizony fáj. Elárulva, átverve fogjuk érezni magunk, ami csalódottságot szül. Tisztában leszünk azzal, hogy az előforduló véletlenek csak kreáltak. Okokat, okozatokat, magyarázatokat akarunk. ->
5. A karakterek cselekedeteinek, döntéseinek következménynek kell lennie!!
6. Íróként a feladatunk, hogy megnehezítsük karaktereink életét, hiszen konfliktus nélkül nincs sztori. De a konfliktus megoldását, azt, hogy szereplőink megmentsék a napot nem bízhatjuk a szerencsecsillagra, sorsra avagy a véletlenre.
7. A véletlen megöli a feszültséget.


Mikor elfogadható a véletlen?

A szinte sohát leszámítva... Nos tehetünk kivételt:
- Ha látszólagos véletlent alkalmazunk. Azaz megrendezzük, ám végül kiderül, a véletlen nem is véletlen, hanem manipuláció, ezzel a véletlent akaratlagossá, szándékossá tesszük. (Pl. A két szereplő nem véletlenül találkozott, az egyikük a háttérben szándékosan kitervelte.)

- Ha jól beépíted, előrevetíted a véletlent.
- Ha nem a véletlen, hanem a valószínűség játszik közre, ez realisztikusabbá teszi. (A kettő nem teljesen ugyanaz.)
- Ha puszta véletlenből bajba keveredik a főhős, de a bajból egy véletlennek köszönhetően kijuttatni... Nos, keményebb dió. Keverd bajba, de ne mentsd ki!
- Ha egyszer történik, és a dolgok tőle nehezebbé, érdekesebbé válnak. (Micsoda véletlen, pont Katniss húgát húzzák ki az aratáson, pont az első részvételekor. És mégis lenyeltük, olykor működhet, ha ésszel élünk a véletlen lehetőségével.)


Hogyan kerüljük el a véletlent?

1. Ismerd a történeted, mérd fel a buktatóit. Ha valamit a véletlennel magyarázol, ha valami a véletlennek köszönhetően történik, gondold át alaposan, hogy megéri-e így alakítani a szereplők sorsát.

2. Erőltesd meg magad, ne elégedj meg az egyszerűen így lesz és késszel! A véletlen egybeesést végtelenül könnyű alkalmazni. Elkerülni nehéz, hiszen kínálja magát, ám, ha mégis ellenállunk, megerősíthetjük a történetet, olyan megoldásokat találhatunk, amit némi agyalás nélkül fel se fedeztünk volna.

3. Író tervez, író végez! Előretervezés, vázlatolás! Unalmas lehet, de muszáj, muszáj! Tegyük fel, a főszereplődnek szüksége lesz valakire, aki megtanítja vívni, akkor ez a valaki az ne csak a probléma előtt két oldallal essen be, hanem vezessük fel előbb. Gondolj rá!

Lehet, hogy néha működik, mégsem javaslom a véletlen egybeesések használatát, mert bizony, az olvasók felismerik a svindlit. Tehetsz, mondhatsz bármit, tudják, hogy a véletlen egybeesést akkor veti be a szerző, amikor nem megfelelően tervezte el a sztorit, a kimenetelt, amikor nincs se logikus, se kreatív magyarázata a történtekben felmerülő bajokra, miértekre. Ne áruld el az olvasóid bizalmát! Ne kártyavárat építsd, hanem betonbunkert!

Avagy mennyire jó ötlet arcképünkkel ellátni regényünk borítóját?

Attól függ, de ami biztos, bármelyik híres, kevésbé ismert, és kezdő író eldöntheti, hogy szerepelni kíván-e könyve borítóján.

Miért nem javasolt:
- Ha sikert vársz. Attól még, hogy a könyved borítójáról rá mosolyogsz az emberekre nem leszel híres.
- Az éremnek két oldala van. Érdeklődőket, de galád trollokat is megigézhet arcképed, főleg, ha az az előlapon található. Kérdéseket vethet fel másokban, hogy ki vagy, mit keresel ott, nem is láttak még, miért kéne a kezükbe venniük egy kezdő, ismeretlen, esetleg celeb palánta könyvét?
- Ha meg szeretnéd tartani az anonimitásod mert: szégyellős vagy, vagy azt szeretnéd, hogy a személyed egyfajta rejtély lengje körbe, stb.
- Ha első könyves szerző vagy, egyben nincs célod a fotóddal (nem márkát akarsz építeni, nem a család számára készült, stb.), ha nem áll kapcsolat közted és műved témája között.


Kifejezetten javasolt:
- Ha ismert vagy, jobban mondva, te vagy az eladásra kínált termék. Nem szabad bujkálnod, sőt, szinte már-már kötelező a borítón virítanod, ha önmagad akarod reklámozni egy adott piacon. Ebben az esetben előnnyé válhat a megjelenésed.

- Ha olyan bázisnak adod el a könyved, ahol a potenciális vásárlók felismerhetnek, ha az adott terület szakértője vagy. (Biográfiát is mellékelhetsz!)
- Ha személyesen nem tudod eladni a könyved, de biztos vagy benne, hogy csak a képeddel meg tudod győzni, ösztönözni tudod az embereket, hogy megvegyék azt.
- Ha nem azt várod, hogy híres leszel általa, hanem garanciaként tekintesz rá. Az arcképpel felvállalod, hogy te írtad a könyvet, nem félsz elbújni, a tudásod, a szakértelmed, az arcod a borítón biztosíték.
- Megosztjuk a személyes véleményünk, tapasztalatunk, tanácsaink, kutatásunk, annak eredményeit. Feltehetőleg, sőt, holtbiztos, hogy ebben az esetben az olvasók tudni akarják, kivel állnak szemben. Arcot akarnak társítani a gondolatok tulajdonosához, az íróhoz. Kapcsolatot építünk ki magunk, a valós kilétünk és a közönségünk között.
- A könyvek szakértővé, ismertté tehetnek, ha még nincs túl nagy neved a szakmában/vagy ha márkaépítés a célod, az arcod a reklám részesévé válhat.


Részemről, előbb a regényeim ismerjék meg, ha engem is ismerni akarnak, felvehetik velem a kapcsolatot a szociális weboldalakon keresztül, akár e-mailt is írhatnak. Nem érzem szükségesnek, hogy kirakjam magam, a regényem nem rólam szól. Ha egy nap ismert leszek, vagy az x. könyvem írom, lehet, hogy beteszek egy képet, egy biográfiát, de két könyv után túlzásnak tartom.

Ám, ha téged nem zavar, hogy az emberek rögtön társítani tudják az arcod a műveddel, hajrá!

"Az ő szíve pihen,a miénk pedig vérzik,a fájdalmat csak az élők érzik.”

Az Öld meg Rómeót című bejegyzésemben már olvashattatok a karakterek okkal történő feláldozásáról/kiírásáról, de arról még nem beszéltünk, mi történik, ha kegyelmet kapnak, ellenben egy hozzájuk közelálló nem…

Veszteség és gyász

Ez egy nagy témakör, amiből sokat tanulhatunk, egyben sokat fájhat miatta a fejünk. Azzal, hogy valakit kiiktatunk a szereplőgárdából, és abban a percben elsiratják társai még nem szűnt meg létezni az emléke, szellem-szereplőként továbbra is kísértenie kell az élőket, na meg az olvasókat.

Íróként ismerjük és átérezzük karaktereink fájdalmát, de hogyan továbbítsuk ezt olvasóinak?

Megragadó szereplők, és izgalmas konfliktus kell, amihez hozzá lehet láncolni az embereket. Miért? Miért nem lehet elvárni a könyvmolyoktól, hogy rögtön sírva fakadjanak, ha a szereplőnket veszteség éri? Mert bár elszomorodhatnak ezt olvasván, emiatt nem kezdenek el együtt érezni a főhőssel, hiszen nem elég mély annak személye, nincs kapocs olvasó és közte. Ne a veszteséggel kicsikart reakciót felhasználva akard elérni, hogy az olvasó érzelmeket tápláljon karaktered felé, ez egy nagyon rossz ötlet. Megint csak: Miért? Mert egy ismeretlen fájdalma kevésbé fontos, a személyes veszteség mindig nagyobb.
A halál a mindennapok része, a hírek nap nap után beszámolnak veszteségekről, és mégse állunk meg olyan gyakran, hogy elmorzsoljunk pár könnycseppet. Néha a híreknél közelebb kerül hozzánk a halál, de mi változik? Felsóhajtva részvétet nyilvánítunk a gyászolóknak, de átérezzük? A pillanatban biztos, de hosszútávon nem. Ennek az az oka, hogy sokszor nem ismerjük azokat, akikkel ezek az események történnek.

Az empátiának ereje van, ébreszd fel.
Engedd, sőt segítsd az olvasót, hogy kapcsolatot építsen ki maga és a főszereplő között, valósághűn ábrázold a fájdalmat, jeleníts meg az elmúlást, hogy aztán sírni tudjanak a fiktív sírok fölött és kart karöltve indulhassanak el a bánat útján.

A történet egyik, alapvető ereje abban leledzik, hogyan tudjuk felidézni az érzelmeket.
Most lássuk, hogyan mutathatjuk be a veszteséggel járó gyászt:

Tartsd szem előtt, hogy a gyász tünetei idővel változnak, ezért azt javaslom, bátran használd fel Kübler-Ross modelljét, a haldoklás öt pszichológiai fázisát: Elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás.

I. Elutasítás

A halál tényének tagadása, akkor is, ha látja maga előtt az elhunytat (akár képes annak személyét is letagadni: “Ez nem ő.” “Ez nem lehet igaz.”). A sokktól nem képesek tisztán gondolkodni, nem fogják fel a történteket, ezért megerősítést várnak másoktól. (“Ugye nem halt meg?”) Ragaszkodnak és jeleket keresnek és vélnek felfedezni. (“Még mindig lélegzik!”) Az elutasítás a későbbiekben is visszatérhet, de idővel átveszi a helyét az elfogadás. Izoláció: Bár természetes reakció, nem mindig célravezető regényíráskor, mert eseménytelenséghez vezethet. A lelki vívódások érdekesek, de az olvasó belefáradhat, empátia ide vagy oda. Ne szigeteld el teljesen, történjenek események körülötte, legyen további konfliktus, hogy lássuk, milyen a szereplő minden pillanatában.
Ebben a fázisban legtöbbször érzelmi bénultság és kiüresedés jellemző, ami közömbösnek tűnhet, azonban ennek az lehet oka, hogy a sokktól nem fogta még fel a tényeket, vagy, mert semelyik érzelmi reakció nem képes kifejezni a fájdalmat, egyszerűen minden üressé válik. Ez nem mindenkire jellemző, másokban kavaroghatnak az érzelmek, a tompultság helyett kontrollálhatatlan pánik hatalmasodhat el, és hisztérikusan tagadhat.

II. Düh

A dühkitörések, a hisztéria a leghevesebb reakció, amely sok konfliktust szülhet az itt maradottak között, hiszen a gyászoló haragja, a tomboló érzelmei sokakra kisugározhatnak akár ok nélkül is. Ennek jellemzője, hogy a gyászoló ingerlékennyé válik, a felelősöket keresi, vádaskodik (“Miért nem mentették meg?”), sokszor előfordulhat, hogy a halottra is dühösek. (Kimondva kimondatlanul egyaránt. “Miért hagyott itt?”) Haragudhat a világra, mert az élet megy tovább, tél után jön a tavasz, az emberek nevetnek, míg neki megállt minden. Dühöt érezhet egy felsőbb hatalom iránt. (“Miért nem mentetted meg? Miért teszed ezt velünk?”) Nem csak a környezetük, de magukat is hibáztatják, ami bűntudatot szül. Olyan dolgok gyötrik őket, amiket tettek és, amiket nem tettek meg szerettük életében. A haragot különböző érzelmi hullámok váltogatják: a megkönnyebbülés, harag, szomorúság, félelem, agresszió, bűntudat, depresszió, tehetetlenség, megsemmisültség, magány, céltalanság stb.
Sok esetben testi tünetek is előfordulhatnak: étvágytalanság, falánkság, álmatlanság, gyengeség, szédülés, súly érzése a mellkason.

III. Alkudozás

Ha a tagadás kitart, és nem képes elfogadni a veszteséget, a halál továbbra is értelmetlen számára, mert nem talál felelősségre vonható bűnöst, akkor lép színre az alkudozás. A gondolatokat eltereli, késlelteti a szembenézést az elmúlással, más opciókat, megoldást keresve, mintha létezne még egyezség esélye. ( “Ha máshová szállíttattam volna…” “Ha kicsit korábban hívom fel elkerülhető lett volna…”)

IV. Depresszió

A világ ködösé válik, a teendőket passzívan, automatikusan végzik, attól az érzéstől kísértve, hogy mindez nem is velük történik. Itt is dominálhat az izoláció, mások azonban plusz elfoglaltságot keresnek, hogy másfelé tereljék gondolataik, érzelmeik.
Lassan már nem csak akaratlanul, de akarva, tudatosan is előhívják az emlékeiket, megkezdik az elfogadáshoz vezető útjukat.
Visszaesés következhet be évfordulók alkalmával (születésnapok, házassági évfordulók, halál) és a tünetek, a gyász újra felerősödik. Jellemző: Fejben továbbra is megszólítja az elhunytat. Ez segíti az elfogadást. Átveheti annak szokásait, hiszen ezt ő így csinálta, így szerette...

V. Elfogadás

Bár a fájdalom végig kíséri az életet, idővel enyhül. A gyászoló tovább lép, ami nem azt jelenti, hogy elfelejti a múltat, de a veszteség feletti szomorúsága már nem tölti ki minden pillanatát. Számára egy új világban új életet alakít ki. Átértékeli az életét, kapcsolatait, a világhoz fűződő viszonyát. Megtanul újra örülni, elfogadja, hogy az élet nem állt meg, a bűntudat érzése halványul, lelkileg megerősödik, elmúlnak a fizikai tünetek. Tehát esélyt adhatunk a gyógyulásra, hogy az olvasó lássa, milyen erős a karakter, mi mindenen tud keresztülmenni. Ha nagyon szadista írók vagyunk, és miért ne lehetnénk, ezt a lépést kitörölhetjük és örök depresszióba taszíthatjuk a játékosaink, bemutatva gyengeségük, hiszen ez is megtörténhet.

Ha úgy döntesz, nincs esélye elfogadásnak, a gyászt kétféleképpen is fel lehet osztani:
Azonnali gyász, a sokk:
Érzelmek és megnyilvánulásaik: Tagadás (mi lett volna, ha…), kiüresedés, dühkitörések, alkudozás. Megbánás. (Nem tudtam elbúcsúzni. Bárcsak mást tettem/mondtam volna…). Miértek felsorakoztatása. Stressz, kedvtelenség, pánik. Ragaszkodás: Minden rendben van,
Nagyon színes a paletta nyugodtan lehet válogatni, egyiket-másikat párosítani.
Fizikális jellemzők: Elszoruló torok, étvágytalanság, vagy falánkság, hányinger, remegés, súly a mellkason, duzzadt szemek, álmatlanság stb.
Változások a szociális életében: Megszűnő tevékenységek, vagy túl sok elfoglaltság keresése.

Hosszútávú gyász, a depresszió markában:
Elszigetelődés, a kapcsolatok megszakítása, megállítja a saját világát.
Káros szerek állandósuló használata. (Drog, alkohol, szerencsejáték, stb.)
A veszteség elfelejtése. Jelen időben beszélni a halottról, kísérlet a felhívására. - Később ráeszmélnek, már nem tudják ezt megtenni. Ennek következménye: Ahányszor eszébe jut, annyiszor veszti el újra és újra szerettét.
Tényleges feledés. Amikor huzamosabb időre megfeledkezik a főhős az elhunytról. Belép az elfogadás fázisába, rájön, hogy él, az elhunyt olyan, mint ha soha nem is létezett volna, ám ez visszaesést produkálhat: Sokk, bűntudat, ragaszkodás: Nem szabad elhalványulnia az emlékének.
Bár nem tűnik gyásznak mégis az lehet, amikor az elhunyt életét adoptálja akarattal vagy akaratlanul. Létrehozza azt bárt, amit a másik mindig is szeretett volna, vagy tehetségtelensége/ addigi érdektelensége ellenére hegedűt ragad és hegedűművésszé válik, valóra váltva a másik álmát.
További jellemzői: Fekély, magas vérnyomás, depresszió, szorongás bizonyos helyzetekben, álmatlanság, fokozott óvatosság másokkal szemben, izoláció, mániákus ragaszkodás, mindig az elhunytról beszél, stb.


Lehet racionális, a karaktertől elvárt reakció a veszteségre, de lehet meghökkentő, hiszen mindenki másképp reagál a veszteségre, és mindenki egyéni tempóban dolgozza fel azt.
Feledkezz meg a sztereotípiákról. Egy férfi kifakadhat és összetörhet, egy nő pedig magányosan is megélheti a pillanatot, lehet elutasító, magába forduló.
Mindegy melyik esetet választod, a veszteség sose legyen hatásvadász, a halálnak legyen indoka, legyen következménye. Ne a pillanatnak élj, legyen szerepe a történet menetében, a karakter fejlődésében/hanyatlásában.

Mielőtt ilyesmivel sújtanád a hősöd, vegyél át pár kérdést:

- Hogyan kezeli a karaktered a bánatot? Társadalmilag? Fizikailag?
- Mennyire változtatja meg? Kevésbé lesz önző, több empátia szorul belé? Vagy elhatalmasodik rajta az őrület, esetleg depresszióssá válik? Miért áll be a változás, miért szükséges?
- Magáévá tudja tenni, képes elfogadni a veszteséget, vagy elmenekül előle?
- Meg tud birkózni vele egyedül vagy segítség kell hozzá?
- Képes másokkal megosztani a bánatát, vagy elszigeteli magát?
- Újra egész életet tud majd élni?

Ha tudod a válaszokat, azt is tudd, hogyan mutasd be a fájdalmát, a gyászát. Ebben az esetben igen jól működik a ne csak mondd, mutasd is elve.

Ne csak sírjon a karakter, folyjon az orra, a tekintete legyen üres, a szeme száraz, majd teljen meg könnyekkel, amik szánkázzanak az arcán, csíkozzák, remegjen az ajka és az álla, a hangja váljon rekedtté, tördelje a kezét, morzsolja a papírzsebkendőt.
Engedj betekintést a gondolataiba. Akarja kikaparni a föld alól a szerettét, akarja követni, tegyen fel költői kérdéseket, stb. Mindez igazivá teszik őket.

Akárhogy is:
A veszteség erősebbé, egyben gyengévé tesz.

Ez az év is elröppent, talán gyorsabban, mint 2014, de termékenyebben zárul! Új egyéni csúcsot döntöttem! 44 bejegyzést sikerült összehoznom, tavaly 36-ot. Jövőre tán lesz jobb is, mindenképp felkerül a 2016-os célkitűzések közé. 

A legsikeresebb poszt: Lenyomoztam, hogy melyik a legolvasottabb versenyző a bejegyzések között, a győztes pedig nem mást, mint: Mikor sok(k) a sok(k)? Avagy tömegnyomor bármi áron 
Kellemes meglepetés, jó volt ezt a posztot írni. (Tudjátok, mennyire szeretek a karakterekről regélni...)

Élet a Bloggeren túl: A közösségi oldalakon tovább mocorogtam, a szárnyaim bontogattam Pinteresten, bár a kezdeti lelkesedés kicsit visszaesett sajnos. A Twitteren gyakrabban csiripeltem, főleg a blogról, ám a saját könyvem (könyveim!) marketingjére rá kell gyúrnom. Facebookon sokan csatlakoztak hozzám, osztottatok lájkokat, reagáltatok, szorgosan szavaztatok (amit köszönök nektek), viszont követők szempontjából a blog Tumblr ága tűnik a legsikeresebbnek. "AZ" oldalt viszont nem élesztettem fel, amiről lentebb essen szó.

Mire vagyok a legbüszkébb, amit elértem 2015-ben:
Amellett, hogy megvertem a tavalyi énem bejegyzés eredményét, legfőképp arra, hogy időben be tudtam fejezni a Hopeless Cases második részét, így ebben az évben is előrukkoltam egy regénnyel. Akit itt és most, szeretettel bemutatok nektek. Olvasóim Árnyék a múltból, Árnyék a múltból, Olvasóim.

Amire a legkevésbé vagyok büszke:
Hagytam tovább vegetálni AZ oldalt, azaz a Hopeless Cases hivatalos weboldalát. Méltatlanul bánok vele, pedig nagyon jól össze van rakva, és személyesebb, mint egy szolgáltató által üzemeltetett blog, ezért lehet, hogy jövőre változás várható...


Nem csak irkálni tudok, de olvasni is, s bár megfogadtam magamnak, hogy követni fogom, és felírni, hogy mit olvastam, nem sikerült hibátlanul teljesítenem ezt a feladat. (Majd felírom, majd rendszerezem, maaajd...)

A legjobb könyv, amit olvastam: Gillian Flynn: Holtodiglan (Jó volt és kész, okosan van megírva, ó a stílusa, megértem a rajongást körülötte. A film viszont nem tetszett.), ott van még Dennis Lehane-tól a Hideg nyomon és Kathryn Stockett: La couleur des sentiments

A legkevésbé jó könyv: Ez nehéz, csak jó könyveket olvasok... Legyen Suzanne Collins: Éhezők Viadala és Futótűz. Nem igazán tetszik a nyelvezete,  nem tudtam azonosulni a karakterekkel, súlytalannak éreztem a regényt. Negatívumai egyike, hogy sok volt a divatbemutató, míg a dráma kevés (pl.: a filmben megérintett, itt inkább átsiklottunk afelett, hogy fejbe lőttek egy bácsit), és sajnos akarva-akaratlanul mindig egyik örök kedvencemmel a Battle Royale-lal hasonlítom össze. Bár még nem történt ilyen, ebben az esetben azt mondtam, hogy a filmes adaptáció jobb, mint a regények.

Céljaim:
1. Megírni és kiadni a Hopeless Cases harmadik részét. A cím megvan, a sztori megvan, már csak gépelni kell! :)
2. Éltet lehelni a Hopeless Cases weboldalába. Tervezem, hogy átköltözik a blog. Mit szóltok? 
3. Megszólaltatni a szégyenlősködő olvasóim.
4. Rálelni a lelkem mélyén elveszett, magabiztos marketing ügynökre.
5. Újra megdönteni a rekordom, azaz 2016-ban még több bejegyzéssel szeretnék jelentkezni.

Mit tanultam, mi lehet hasznos az olvasóim számára:
Légy határozott, kövesd a céljaid, ne lazsálj, és mindig legyen egy sidekicked, aki határozottan rugdos sejhajba, ha bizonytalankodnál, ha eltévelyednél a kijelölt útról, ha lustiznál, de mindenekelőtt lelkesítő funkciót lát el. Ápold a barátságod, a kapcsolataid, mert nincs nagyobb hajtóerő ezeknél.

Köszönet:

Nektek, drága olvasóim, hogy olvastok, bátorítotok, és, hogy némelyetek bátorságot vett magán, személyesen hozzám szólt és barátságot kötött velem. Köszönöm, hogy itt voltatok, vagytok, és remélem, maradtok! :)

A vallás, annak témája az egyik legingoványosabb talaj, amire író tévedhet. Az emberek bizalmatlanok, ha valaki a vallást vizsgálja a könyvében. Ha nem is a fő téma, de általában, valamilyen formában a vallás/mágia/egyéb hitrendszerek finom részei a világnak, melyben a karakterek tevékenykednek.
Nem könnyű ezekről írni, főleg ma létező vallásokról nem, mindegy, hogy általad gyakorolt, vagy más vallását vesszük alapul.

Mikor könyvem első részét írtam, el akartam kerülni a témát, mert nem akartam, hogy párhuzamot vonjanak köztem (az egyáltalán számít, hogy miben hiszek és miben nem) és a leírtakkal, és főleg nem akartam senki lelkébe sem tiporni. Ám egy folytatásos regény esetén, mennyire valódi a világom, ha az nem rendelkezik hittel, legalább említés szintjén? Nem jó taktika elzárkózni, ezért belevettem a főszereplő kapcsolatát a vallással, ami még visszatér a továbbiakban is, kiterjesztve mások nézeteivel.

Ha nem akarsz problémát, vagy, ha saját világon dolgozol, akkor kötetlenül a kezedbe veheted az irányítást és megteremted a saját, azaz a hőseid saját istenét/isteneit, az egész univerzumod vallását. Ez egy egyszerű (fogjuk rá, hiszen alaposan fel kell építeni) fogás arra, hogy spiritualitást vigyél a regényedbe félelem nélkül, hogy valamit talán helytelenül írtál le, vagy megbántottad mások érzelmeit.

De ha tartod magad a valósághoz, fontold meg a vallás szerepeltetését, hiszen ez gazdagabbá, színesebbé teszi a sztorit.

TEDD/NE TEDD

- Fogadd el, hogy mindenkinek megvan a saját vallási meggyőződése. Ez egy személyes dolog, személyes kapcsolat ember és hit között. Ezért ne akarj téríteni, se lebeszélni. Természetesen muszáj hatással lennie az olvasóra annak, ha a szereplőd megtalálja a békéjét a vallásban, vagy, ha eltávolodik tőle, de legyen ez a szereplő dolga, a cselekmény, a tettei következménye. Ne az olvasód győzködd, hogy mi helyes, és mi nem. Ha az egyik vagy a másik oldalon teszed le a személyes voksod, akkor az olvasóból ellenérzést válthat ki túl keménykezű tagadásod vagy lelkes, hittérítő mozgalmad. Senkit sem érdekel az író kapcsolata a vallással, tedd félre a saját tapasztalataid, kivéve, ha ellenszenved/egyetértésed a témával kapcsolatban egyezik a főszereplőjével, ebben az esetben használd fel. De soha ne akard saját meggyőződésed lenyomni az olvasó torkán!

- Tedd magad túl a sztereotípiákon! Ne címkézz fel minden hívőt bigott szektamókusnak, perverznek, hipokritának, gyilkosnak vagy hőslelkű szentnek, mindentudó, bölcsnek. Sosincs jó és rossz, mindenkiben van hiba akár vallásos, akár nem, akár x vallást gyakorolja, akár y-t! Valamennyi vallásban létezik szeretet, béketeremtés, empátia, és valamennyi történetében jelen van az erőszak is.

- Nem kell hinni, ha vallásról írunk, de tisztában kell lennünk egyes dolgokkal, és mindenekelőtt tisztelnünk kell mások meggyőződését. A vallás nem rossz dolog, a fanatizmus az. Ne keverd a kettőt. Ne tipord el más hitét, tiszteld, mert az érintettek számára a vallás nem csak egy irodalmi elem, hanem fontos része életüknek, ami békét ad nekik nem csak spirituálisan, de pszichológiailag is.

- Nincs rossz mód módja annak, hogy beletegyük a könyvbe a vallás témáját, hiszen mindenkinek saját látásmódja van. Nem kell olyanná tenni a könyvet, hogy a vallásos emberek szeressék, de nem szabad átesni a ló túloldalára és gyűlöletet generálni.

- Óvatosan a vallásos elemekkel. Ha nem kifejezetten vallásról szóló könyvet írsz, ne vidd túlzásba, mert a kevésbé hívőknek sok lehet.

- A vallás illeszkedjen a történetbe, és a korba!

- Légy következetes! Ha a vallás foglalkoztatja bármilyen szempontból a szereplőt, akkor ne csak 

egyszer írj róla, ha nem jöjjön elő újra és újra.

- Ne magyarázz túl, mutasd be, hogy mit jelent a szereplőnek a vallás a cselekedetei, reakciói által.

Hogyan mutassam meg?

Előbb gondold át: Belefér a vallás a könyvbe? A vallás csak háttérinfó, vagy fontos elem a szereplő életében? Ki hisz, ki nem és miért? A vallás milyen hatással van a korra, a háttérre? A főszereplőnek eltérő véleménye van róla? Nézeteltérést szül x és y között?

Zéró: Nem minden könyvnek kll vallásról szólnia, nem mindnek kell vallási jellegű aspektust tartalmaznia. Nem kell megtapasztalni a vallást a főhősnek, nem kell, hogy behatást gyakoroljon rá. Ha biztos békét akarsz, elkerülheted.

Jelen van: A vallás kaphat egy szeletet. A szereplő követheti útját, a saját értékrendjét, a csendben gyakorolt hite szerint vezérelve, miközben másokat segít. Nem kell szájbarágósan szent helyekre sodorni a karaktereket, nem mindenki jár az istene házába, de egy apró jelenettel, amikor egy felsőbb hatalomhoz fohászkodik a nehéz időben rá lehet világítani, hogy a vallásnak szerepe van az életében. Ha nem szeretnéd, nem kell feltétlenül boncolgatni a vallásosságát, nem kell jelenetet "áldozni" az imádságra, akár egy nyakban függeszkedő medálként is jelen lehet, hogy az olvasó mégis képben legyen.

Fontos: Lehet erős vallási vonala a könyvnek. A regény, a szereplő fontos kérdéseket tehet fel az élettel, a vallással kapcsolatban és ilyen-olyan formában kaphatunk választ is. (Nem muszáj, hogy mindenki egyetértsen a válasszal.) A karakter járhat templomba, esténként imádkozással zárja a napot, visszaemlékezhet a napokra, amikor a nagyanyjával az ágy mellett térdelt és tanulta hogyan kell imádkozni.

A vallás hálás elem, temérdek lehetőséggel. Szerepeltethetsz vallási szertartásokat, rituálékat, gazdag forrása lehet a karakter motivációjának, vagy jelentős mértékben befolyásolhatja az események alakulását. Mozgathatja a cselekményt, előresegítheti és akadályozhatja útján a főhőst, növelheti az ellentéteket, feszültséget kreálhat (pl: A hit és a szkeptikus főszereplő összeegyeztethetetlenek, vagy túl szoros a kapocs.), vagy végső megnyugvást adhat.

Ha foglalkozol a vallással a regényedben, akkor tudd, hogy miért keresik a kapcsolatot egy felsőbb hatalommal, miért nem? Sok tényező miatt lehet ez, a hit, mint írtam személyes. Nem a saját kérdéseidre kell választ találnod, hanem a szereplőkére! Szóljon az ő útjukról. Valaki megtalálhatja a hitét és valaki elveszítheti azt.

Tulajdonképp nem sokban különbözik vallásról írni, mint más, potenciálisan ellentmondásos/kényes/vitatható témáról. Egyszerűen csak tisztelettel kell kezelni, és őszintének lenni. - > Jellembeli - Mennyire idegen vagy sem a hit megléte, illetve hiánya a szereplők mentalitását vizsgálva?; cselekménybeli - Mennyire kell hangsúlyozni? Fontos a cselekmény szempontjából, mozgatja vagy sem?; történetbeli - Mennyire van létjogosultsága? Mennyire hű a bemutatása a valósághoz képest?)

___________________________

Ui.: Egyik vallás ellen vagy mellett sem szólok a fenti bejegyzésben, mindegyikről beszélek, és egyikről sem. Senki ne vegye sértésnek, kizárólag irodalmi szempontból készítettem ezt a posztot.

Magyarán beszéljünk a határidőről. Egy könyv megírása sok mindenhez hasonlító, most fogjuk rá, hogy olyan, mint a futás. Futni jó (főleg, ha az ember tisztában van a technikával), de bele a vakvilágba már kevésbé. 

Ne fuss egyfolytában, feszítsd ki a cél szalagot az út végére!

Bezárkózol a szobába, letáborozol az asztalodnál, a kezedbe veszed a felszerelést, és írsz, írsz, javítasz, írsz, javítasz, hibákra vadászol minduntalan, a sztorit variálod, újraolvasod ezerszer, csak futsz, megállás nélkül, céltalanul. Ám egyszer mindenki elfárad, és igen is el kell fogadni, hogy valamikor bizony meg kell állni. Persze nem állhatunk meg valahol félúton, vagy a cél előtt, de, ha nem tudjuk, hogy hol van az, akkor csak elveszetten kóválygunk. Na ezért kell határidőt szabni, hogy ne lézengj. Készülj fel a maratonra, csináld végig,

fuss jó időt, de figyelj a technikára.

Csak ésszerűen: Mindenekelőtt munkaterv kell, amivel lépést tudsz tartani, mindeközben levegőhöz jutni is van időd. Légy ésszerű, és támassz reális elvárásokat magaddal szemben! Hányszor baltáztam már el a becsléseim! Két héten belül meglesz, karácsonyra már biztosan... Meg lett? A könyv nem, csak lelkiismeret-furdalásom. Gondolkozz el: Milyen gyorsan tudsz írni? Mennyi időt tudsz rá szánni? Egy héten hány napot, órát tudsz ráfordítani, amikor csak erre koncentrálsz és nem ténferegsz el, egy valós ok, vagy ürügy miatt?

Kalkulálj: Mennyi idő alatt mennyit vagy képes írni? Nehéz kiszámolni, hogy hány szót, hány fejezetet tudunk megírni x idő alatt, hiszen az ihlettől sok minden függ, a kedvtől, az időjárástól, a szomszédtól, aki éjjel-nappal a flexszel bulizik, aztán ott a hétvége, az ünnepnap, rossz csillagállás, és megszámlálhatatlan más tényező. Próbálj meg mindent figyelembe venni, összegezni, ezáltal próbáld belőni a könyvedhez szükséges időt. Ehhez az újraolvasást és szerkesztést is add hozzá! Hosszú és fárasztó munka, és - szerintem - kevésbé szórakoztató, ezért nyögvenyelősebben mehet, mint a regény megírása.

Szünet: A szünet frusztráló lehet, hiszen robogni kell előre, mi van, ha épp most adunk esélyt, hogy elbújhassanak a remek gondolatok? Ne izgulj emiatt. Muszáj szünetet tartani, a megfeszített, erőltetett menet nem mindig célravezető. A határidő betartása nem börtön, ahonnan nem teheted ki a lábad, és ha maradunk a futás példájánál, aközben is néha meg kell állni szusszanásra. Teremts egyensúly szünet és munkaidő között. Hogyan tedd? ->

Időmérőedzés: Timerek használata! (Timer = konyhai időzítő. Vannak édes darabok, de ingyenes, online stoppereket is könnyedén lehet találni.) Állítsd be mondjuk huszonöt percre, majd tarts öt perc szünetet. Ugorj ki a vécére, dobj össze egy kávét, keresgélj egy jelenethez passzoló, ihletként szolgáló képet, töltődj fel. Aztán kezd elölről.

Az írással töltött idő ne legyen túl hosszú, mert az fárasztó, de ne legyen túl rövid se, mert nem tudsz eléggé elmélyülni, és mielőtt belejönnél, az értékes gondolatok lerohannának, abbahagyod az írást. (Én még az étkezési időt is meg szoktam határozni, mert néha elbambulok evés közben, vagy a világ hírei annyira lekötnek, hogy túl sokáig csámcsogok. Ugrott is pár hasznos perc.)

Használd ki a szabad pillanatokat: Ebédszünetben tudsz írni, vagy, amikor a gyerekek suliban vannak? Akkor mindig ragadd meg az alkalmat és ne csúsztass, főleg ne keress kifogásokat, mert azokból mindig van és mindig hátráltatnak.

Hosszú sor volt a menzán és fél óra helyett tíz perced maradt az írásra? Írj.

Mindenhol jó, de a legjobb...: Ha lehetőséged van rá, alakítsd ki a megfelelő helyet, találd ki hol milyen körülmények között tudsz a leghatékonyabban dolgozni, és próbáld ehhez tartani magad.

Tűzd ki a célt, és dacolva a körülményekkel, ragaszkodj hozzá! Tartsd magad a menetrendhez! Nem biztos, hogy mindenki értékelni fogja, vagy hogy mindenki meg fogja érteni. (Mind a mai napig akadnak olyanok, akikkel bár közöltem, hogy mikor vagyok alkotói szabadságon, ezt nem komolyan véve minduntalan rám írnak.) De kit érdekel? Íráskor az írás az első, ami boldoggá tesz, az pedig még inkább, ha teljesíted a határidőt.

Kiadók határidőkkel, szabadúszók határidők nélkül

A határidő elkerülhetetlenül a munka része. (De legyen egészséges az arány a munka és a pihenés között.) Azért ne ijedj meg, nem szükséges a határidő, persze ha csak nem akarod kiadni a könyved.

Jegyezd meg, nem csak akkor beszélünk teljesítési időről, ha hagyományos kiadóval dolgozunk. Furcsa vagy sem a határidő az egyik különbség a komoly írók az álmodozók között. Sok író azt mondja, hogy írni fog egy könyvet, folyamatban van, de miután szembesül vele, hogy hosszú, nehéz, időigényes feladat, kifogásokat talál, hogy miért áll a munka. Határidő hiányában ugyanis az alkotói folyamat sokszor stagnál. Vannak jogszerű indokok, amelyek megakadályozzák a könyv előrehaladtát, de ha komolyan gondolja valaki, hogy regényt akar írni, annak van egy határideje, aminek betartására törekedni fog.

Tudom, a határidő stresszes, ijesztő dolog, mert felelősséget jelent,

ám hasznos, mert fontossá teszi a történetet. Azt sugallja, hogy igyekezni kell, mert vannak olyanok, akik már várnak, olvasni akarnak.

Előfordulhat, hogy a frusztráló nyomása, megléte miatt úgy kezeled, mint egy házi feladatot, talán elveheti a kedvet, mert az írás mókás munka, de munka, amit tisztelni kell és felelősségteljesen végezni. Ha nem szabsz korlátokat, abból könnyen lézengés válhat. Ésszerűen kell írni, határidővel nem bliccelünk el napokat, sőt heteket. Kényszerítened kell magad, mert ha nem teszed, egy könyvön évekig is ülhetsz! Nem azt állítom, hogy kettesével kell szedni a lépcsőt, elsietni sem lehet, következetesen kell szedni a fokokat, tartva magad a ritmushoz, az ütemtervhez. A határidő megköveteli a munkát és eredményt szül.

Mindenki elfoglalt, rohanó világban élünk, de hiába vágyunk némi szabadságra, olykor muszáj megreguláznunk magunk, hogy az álmok is kapjanak időt, hogy valóra váljanak.

Az álmok, az írás annyira fontos, amennyire mi meghatározzuk. És micsoda büszkeség átszakítani a célvonalat!