Veszteség és gyász

"Az ő szíve pihen,a miénk pedig vérzik,a fájdalmat csak az élők érzik.”

Az Öld meg Rómeót című bejegyzésemben már olvashattatok a karakterek okkal történő feláldozásáról/kiírásáról, de arról még nem beszéltünk, mi történik, ha kegyelmet kapnak, ellenben egy hozzájuk közelálló nem…

Veszteség és gyász

Ez egy nagy témakör, amiből sokat tanulhatunk, egyben sokat fájhat miatta a fejünk. Azzal, hogy valakit kiiktatunk a szereplőgárdából, és abban a percben elsiratják társai még nem szűnt meg létezni az emléke, szellem-szereplőként továbbra is kísértenie kell az élőket, na meg az olvasókat.

Íróként ismerjük és átérezzük karaktereink fájdalmát, de hogyan továbbítsuk ezt olvasóinak?

Megragadó szereplők, és izgalmas konfliktus kell, amihez hozzá lehet láncolni az embereket. Miért? Miért nem lehet elvárni a könyvmolyoktól, hogy rögtön sírva fakadjanak, ha a szereplőnket veszteség éri? Mert bár elszomorodhatnak ezt olvasván, emiatt nem kezdenek el együtt érezni a főhőssel, hiszen nem elég mély annak személye, nincs kapocs olvasó és közte. Ne a veszteséggel kicsikart reakciót felhasználva akard elérni, hogy az olvasó érzelmeket tápláljon karaktered felé, ez egy nagyon rossz ötlet. Megint csak: Miért? Mert egy ismeretlen fájdalma kevésbé fontos, a személyes veszteség mindig nagyobb.
A halál a mindennapok része, a hírek nap nap után beszámolnak veszteségekről, és mégse állunk meg olyan gyakran, hogy elmorzsoljunk pár könnycseppet. Néha a híreknél közelebb kerül hozzánk a halál, de mi változik? Felsóhajtva részvétet nyilvánítunk a gyászolóknak, de átérezzük? A pillanatban biztos, de hosszútávon nem. Ennek az az oka, hogy sokszor nem ismerjük azokat, akikkel ezek az események történnek.

Az empátiának ereje van, ébreszd fel.
Engedd, sőt segítsd az olvasót, hogy kapcsolatot építsen ki maga és a főszereplő között, valósághűn ábrázold a fájdalmat, jeleníts meg az elmúlást, hogy aztán sírni tudjanak a fiktív sírok fölött és kart karöltve indulhassanak el a bánat útján.

A történet egyik, alapvető ereje abban leledzik, hogyan tudjuk felidézni az érzelmeket.
Most lássuk, hogyan mutathatjuk be a veszteséggel járó gyászt:

Tartsd szem előtt, hogy a gyász tünetei idővel változnak, ezért azt javaslom, bátran használd fel Kübler-Ross modelljét, a haldoklás öt pszichológiai fázisát: Elutasítás, düh, alku, depresszió, elfogadás.

I. Elutasítás

A halál tényének tagadása, akkor is, ha látja maga előtt az elhunytat (akár képes annak személyét is letagadni: “Ez nem ő.” “Ez nem lehet igaz.”). A sokktól nem képesek tisztán gondolkodni, nem fogják fel a történteket, ezért megerősítést várnak másoktól. (“Ugye nem halt meg?”) Ragaszkodnak és jeleket keresnek és vélnek felfedezni. (“Még mindig lélegzik!”) Az elutasítás a későbbiekben is visszatérhet, de idővel átveszi a helyét az elfogadás. Izoláció: Bár természetes reakció, nem mindig célravezető regényíráskor, mert eseménytelenséghez vezethet. A lelki vívódások érdekesek, de az olvasó belefáradhat, empátia ide vagy oda. Ne szigeteld el teljesen, történjenek események körülötte, legyen további konfliktus, hogy lássuk, milyen a szereplő minden pillanatában.
Ebben a fázisban legtöbbször érzelmi bénultság és kiüresedés jellemző, ami közömbösnek tűnhet, azonban ennek az lehet oka, hogy a sokktól nem fogta még fel a tényeket, vagy, mert semelyik érzelmi reakció nem képes kifejezni a fájdalmat, egyszerűen minden üressé válik. Ez nem mindenkire jellemző, másokban kavaroghatnak az érzelmek, a tompultság helyett kontrollálhatatlan pánik hatalmasodhat el, és hisztérikusan tagadhat.

II. Düh

A dühkitörések, a hisztéria a leghevesebb reakció, amely sok konfliktust szülhet az itt maradottak között, hiszen a gyászoló haragja, a tomboló érzelmei sokakra kisugározhatnak akár ok nélkül is. Ennek jellemzője, hogy a gyászoló ingerlékennyé válik, a felelősöket keresi, vádaskodik (“Miért nem mentették meg?”), sokszor előfordulhat, hogy a halottra is dühösek. (Kimondva kimondatlanul egyaránt. “Miért hagyott itt?”) Haragudhat a világra, mert az élet megy tovább, tél után jön a tavasz, az emberek nevetnek, míg neki megállt minden. Dühöt érezhet egy felsőbb hatalom iránt. (“Miért nem mentetted meg? Miért teszed ezt velünk?”) Nem csak a környezetük, de magukat is hibáztatják, ami bűntudatot szül. Olyan dolgok gyötrik őket, amiket tettek és, amiket nem tettek meg szerettük életében. A haragot különböző érzelmi hullámok váltogatják: a megkönnyebbülés, harag, szomorúság, félelem, agresszió, bűntudat, depresszió, tehetetlenség, megsemmisültség, magány, céltalanság stb.
Sok esetben testi tünetek is előfordulhatnak: étvágytalanság, falánkság, álmatlanság, gyengeség, szédülés, súly érzése a mellkason.

III. Alkudozás

Ha a tagadás kitart, és nem képes elfogadni a veszteséget, a halál továbbra is értelmetlen számára, mert nem talál felelősségre vonható bűnöst, akkor lép színre az alkudozás. A gondolatokat eltereli, késlelteti a szembenézést az elmúlással, más opciókat, megoldást keresve, mintha létezne még egyezség esélye. ( “Ha máshová szállíttattam volna…” “Ha kicsit korábban hívom fel elkerülhető lett volna…”)

IV. Depresszió

A világ ködösé válik, a teendőket passzívan, automatikusan végzik, attól az érzéstől kísértve, hogy mindez nem is velük történik. Itt is dominálhat az izoláció, mások azonban plusz elfoglaltságot keresnek, hogy másfelé tereljék gondolataik, érzelmeik.
Lassan már nem csak akaratlanul, de akarva, tudatosan is előhívják az emlékeiket, megkezdik az elfogadáshoz vezető útjukat.
Visszaesés következhet be évfordulók alkalmával (születésnapok, házassági évfordulók, halál) és a tünetek, a gyász újra felerősödik. Jellemző: Fejben továbbra is megszólítja az elhunytat. Ez segíti az elfogadást. Átveheti annak szokásait, hiszen ezt ő így csinálta, így szerette...

V. Elfogadás

Bár a fájdalom végig kíséri az életet, idővel enyhül. A gyászoló tovább lép, ami nem azt jelenti, hogy elfelejti a múltat, de a veszteség feletti szomorúsága már nem tölti ki minden pillanatát. Számára egy új világban új életet alakít ki. Átértékeli az életét, kapcsolatait, a világhoz fűződő viszonyát. Megtanul újra örülni, elfogadja, hogy az élet nem állt meg, a bűntudat érzése halványul, lelkileg megerősödik, elmúlnak a fizikai tünetek. Tehát esélyt adhatunk a gyógyulásra, hogy az olvasó lássa, milyen erős a karakter, mi mindenen tud keresztülmenni. Ha nagyon szadista írók vagyunk, és miért ne lehetnénk, ezt a lépést kitörölhetjük és örök depresszióba taszíthatjuk a játékosaink, bemutatva gyengeségük, hiszen ez is megtörténhet.

Ha úgy döntesz, nincs esélye elfogadásnak, a gyászt kétféleképpen is fel lehet osztani:
Azonnali gyász, a sokk:
Érzelmek és megnyilvánulásaik: Tagadás (mi lett volna, ha…), kiüresedés, dühkitörések, alkudozás. Megbánás. (Nem tudtam elbúcsúzni. Bárcsak mást tettem/mondtam volna…). Miértek felsorakoztatása. Stressz, kedvtelenség, pánik. Ragaszkodás: Minden rendben van,
Nagyon színes a paletta nyugodtan lehet válogatni, egyiket-másikat párosítani.
Fizikális jellemzők: Elszoruló torok, étvágytalanság, vagy falánkság, hányinger, remegés, súly a mellkason, duzzadt szemek, álmatlanság stb.
Változások a szociális életében: Megszűnő tevékenységek, vagy túl sok elfoglaltság keresése.

Hosszútávú gyász, a depresszió markában:
Elszigetelődés, a kapcsolatok megszakítása, megállítja a saját világát.
Káros szerek állandósuló használata. (Drog, alkohol, szerencsejáték, stb.)
A veszteség elfelejtése. Jelen időben beszélni a halottról, kísérlet a felhívására. - Később ráeszmélnek, már nem tudják ezt megtenni. Ennek következménye: Ahányszor eszébe jut, annyiszor veszti el újra és újra szerettét.
Tényleges feledés. Amikor huzamosabb időre megfeledkezik a főhős az elhunytról. Belép az elfogadás fázisába, rájön, hogy él, az elhunyt olyan, mint ha soha nem is létezett volna, ám ez visszaesést produkálhat: Sokk, bűntudat, ragaszkodás: Nem szabad elhalványulnia az emlékének.
Bár nem tűnik gyásznak mégis az lehet, amikor az elhunyt életét adoptálja akarattal vagy akaratlanul. Létrehozza azt bárt, amit a másik mindig is szeretett volna, vagy tehetségtelensége/ addigi érdektelensége ellenére hegedűt ragad és hegedűművésszé válik, valóra váltva a másik álmát.
További jellemzői: Fekély, magas vérnyomás, depresszió, szorongás bizonyos helyzetekben, álmatlanság, fokozott óvatosság másokkal szemben, izoláció, mániákus ragaszkodás, mindig az elhunytról beszél, stb.


Lehet racionális, a karaktertől elvárt reakció a veszteségre, de lehet meghökkentő, hiszen mindenki másképp reagál a veszteségre, és mindenki egyéni tempóban dolgozza fel azt.
Feledkezz meg a sztereotípiákról. Egy férfi kifakadhat és összetörhet, egy nő pedig magányosan is megélheti a pillanatot, lehet elutasító, magába forduló.
Mindegy melyik esetet választod, a veszteség sose legyen hatásvadász, a halálnak legyen indoka, legyen következménye. Ne a pillanatnak élj, legyen szerepe a történet menetében, a karakter fejlődésében/hanyatlásában.

Mielőtt ilyesmivel sújtanád a hősöd, vegyél át pár kérdést:

- Hogyan kezeli a karaktered a bánatot? Társadalmilag? Fizikailag?
- Mennyire változtatja meg? Kevésbé lesz önző, több empátia szorul belé? Vagy elhatalmasodik rajta az őrület, esetleg depresszióssá válik? Miért áll be a változás, miért szükséges?
- Magáévá tudja tenni, képes elfogadni a veszteséget, vagy elmenekül előle?
- Meg tud birkózni vele egyedül vagy segítség kell hozzá?
- Képes másokkal megosztani a bánatát, vagy elszigeteli magát?
- Újra egész életet tud majd élni?

Ha tudod a válaszokat, azt is tudd, hogyan mutasd be a fájdalmát, a gyászát. Ebben az esetben igen jól működik a ne csak mondd, mutasd is elve.

Ne csak sírjon a karakter, folyjon az orra, a tekintete legyen üres, a szeme száraz, majd teljen meg könnyekkel, amik szánkázzanak az arcán, csíkozzák, remegjen az ajka és az álla, a hangja váljon rekedtté, tördelje a kezét, morzsolja a papírzsebkendőt.
Engedj betekintést a gondolataiba. Akarja kikaparni a föld alól a szerettét, akarja követni, tegyen fel költői kérdéseket, stb. Mindez igazivá teszik őket.

Akárhogy is:
A veszteség erősebbé, egyben gyengévé tesz.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

© Copyright 2015. Theme by Way2themes