Azaz egyszerű szavakkal emlékezzünk meg például egy fáról, mely magányosan álldogál a hegyen, vagy bolondítsuk meg olyan szóképekkel, hogy az olvasó minimum kétszer menjen a szövegnek? (Először azért, hogy minden apró szót felfogjon, másodjára azért, hogy újra megízlelhesse a gyönyört.)

Mostanában, sőt, jó ideje a minimalizmus korszaka tombol.
Tehát a szerzők szóhasználata egyszerű, ám a szavak gondos kiválasztásával mégis különlegessé teszik a leírtakat, ami úgy tűnik, elég is az olvasóknak. Így a lírikus, “költői próza” képviselői kissé háttérbe szorultak, pedig milyen pazar stilisztikai eszközöket tudnak bevetni, a szókincsük gazdagsága ámulatra méltó!

De hát egyeseknek ez inkább iskola, mintsem szórakozás “szagú”. (Nem saját vélemény, a fórumokon szörfölve jutottam erre.)


Te mit szeretsz olvasni? Éljen a világos, modern beszéd, vagy az összetett, díszes stílus?

És ti, írók? Melyik stílust képviselitek, melyik a jobb?

Részemről, mint szerző úgy gondolom, hogy egyik se jobb, mint a másik. Mindkét stílusnak megvan a maga pozitív oldala.

Az egyszerűség hívei a fontosra, a tényre, az eseményekre koncentrálnak, arra, ami ténylegesen előttünk van. Nem engednek túl nagy teret a félreértelmezéseknek. A történetük, a stílusuk közvetlen és könnyen követhető, tehát ahogy írtam, kisebb az esélye a zavarnak.

Emellett a nyelvtanilag egyszerűbb mondatoknál kisebb a bukás esélye mind az író, mind az olvasó számára. A szerző írás közben könnyen elveszhet barokkos körmondataiban, hát még az olvasó. Plusz a fenséges narráció nem vonja el a figyelmet a karakterekről, a cselekményről. Belefeledkezhetünk a holdfényes éjszaka csodás megjelenítésében, miközben a szereplők épp élet-halál harcot vívnak. De mit számít az, ha a táj káprázatos szépségén merengünk, és az élet nagy kérdésein filózunk?

A minimalista úgy tud belecsapni a lecsóba, az első szövegtervezetbe, hogy nem kell aggódnia a stílus miatt. Könnyedén jönnek a szavak, nem kell őket beszuszakolni mindenféle díszes virágágyásba. Azt mondja, amit gondol, amit mondania kell, amit bárki különösebb fáradtság és fejtegetés nélkül megérthet.

Ezzel szemben egyes szerzők meg vannak áldva annak tehetségével, hogy képesek hosszan, szépen áramló mondatokat írni, melyeknek értelmük is van, és nem kényszerítik az olvasót a visszaugrálásra, hogy megfejthessék az olvasottak jelentését. Kreativitásuk határtalan, szabadon és bátran zsonglőrködnek a szavakkal, melyek által minden leírt apró részletét feltárhatják. A kísérletezők művészetének alapját az erőteljes képi megjelenítések, a figuratív, képes beszéd teszi ki.

Ezek az írók valóságos festményeket ültetnek a tudatunkba egyedi metaforáikkal, izgalmas hasonlataikkal. Általuk olyan kapcsolatokat tárnak fel egyes dolgok között, amelyeket az emberek általában nem társítanának. Valószínűleg álmukban se gondolnának rá. Azonban ezeket a kapcsolatokat, mégis erős logikai szál köti össze, mely hat másokra, és mély elmélkedéshez vezet a világról, az életről. A nyelv artisztikus alkalmazásával felismerik és megmutatják a nyers szavakban rejlő lehetőségeket, azáltal, hogy gondos munkával, kirakóként illesztik egymáshoz azokat, valami újat, valami szépségeset alkotva.


Ismétlem, nincs jó vagy rossz választás.
Az a jó, ha hűek maradunk önmagunkhoz, és engedjük, hogy gondolataink folyama diktálja, mit és hogyan írjunk le. Az egyszerűség képviselőiként persze bármikor rászánhatjuk magunkat a fejlődésre azzal, hogy a szinonima szótárra ugrunk, és tovább színesítjük a szókincsünket. A bonyolult művészek pedig egyszerűsíthetik műveiket, csak ne azért tegyék, mert muszájnak érzik, mert ez a tendencia.
Fogadjuk el, hogy néhány író épít, mások inkább kivágnak, ösztönösen egyszerűsítenek. Az számít, hogy mindkét fél számára természetes dolgok legyenek ezek, jobban mondva a stílusuk.
Fontos, hogy igaz legyen, amit leírsz,  hogy arra összpontosíts, hogyan használhatod ki a személyes stílusod előnyeit. Meg kell tartani a természetes készségeket, melyekben a tehetség lapul.

Zárásképp figyelmetekbe ajánlok egy nagyszerű blogot, ahol többek között Marvel, és saját fanficeket olvashattok. A blog Gwen barátnőmé, aki a szavak zsonglőrjeinek koronázatlan királynője. Jó olvasást! :)
Kísértsük a sorsot

Szinte már minden írással foglalkozó blogon felbukkan a kreatív írás fogalma, így kifejezetten lehetetlenség elmenni mellette. Mivel úton-útfélen én is belebotlok úgy döntöttem, ha minden úgy akarja - azaz a kitartásom és akaratom -, akkor rendszeresen fogok hódolni eme remek írásgyakorlatnak, és titeket is buzdítalak, ha nem is napi rendszerességgel, de olykor végezzetek el néhány feladatot. (A neten hemzsegnek a gyakorlatok, majd, sőt már most is linkelek egyet a röpke bejegyzés végén.)

De mi is az a kreatív írás?

A kreatív írás egy szövegalkotási módszer, mely az írásra, az alkotói folyamatra fekteti a hangsúlyt, és nem az elkészült művekre. Fejleszti a művészi írásmódot, megtanít a különféle műfajokban való alkotás szabályaira,  a szövegszerkesztési fogások, és a technikai eszközök elsajátítására, másrészt teret enged a szabad önkifejezésre, hogy később eltérhessen az író a megtanult szabályoktól. Tehát nem mereven tanít a fogalmazásírásra, hanem beleéléssel, szerepjátékosi technikákkal hagyja kibontakozni az írókat.

A kreatív írás célja a szórakoztatás, hogy az író beleéléssel, és nem száraz tényismertetésként tudja megosztani másokkal az érzéseket, érzelmeket, hogy fantáziadús módon tudja kifejteni elképzeléseit és gondolatait.

Szerintem ez tök jól hangzik, ezért lelkesen belevágok egy találomra kiválasztott 12 napos gyakorlatba.

A 12-Day Plan of Simple Writing Exercises

Akinek tetszik nyugodtan társulhat, az elkészült feladatot/feladatokat nekem is el lehet küldeni, ha akarjátok ki is teszem őket az oldalra bejegyzésként, vagy a linket, amin mások is láthatják a munkátokat.

+ Akinek vannak jó kis gyakorló feladatai, kreatív írást fejlesztő linkjei, küldje be bátran! :)

(Ui.: Akinek nehézségei vannak az angollal, annak szívesen fordítok.)

az írót

Szerintem sokunkban, sokszor vetődik fel a kérdés, illetve kérdések tömkelege, mint például:

Mikor nevezhetjük magunkat jogosan írónak? Már az első sztorink megírása előtt, közben, esetleg után? Vagy csak akkor, ha kiadásra kerül? A self-publishing keretei közt dolgozó nevezhető írónak? Vagy egyszerűen mindig írók voltunk, vagyunk és leszünk?

Mindig nagy nyomást jelent, amikor definiálnunk kell, amikor íróként kell meghatároznunk önmagunkat, hiszen a laikusok zsebében mindig ott lapul az elvárás mércéje, amin az elért sikereket, az elismerését mérik, azt, hogy mennyire vagyunk versenyképesek ebben a megpróbáltatásokkal teli bizniszben.

Sokan félnek a méredzkedéstől, ezért azt mondják: Nem is vagyok író, noha egy, vagy több könyvem is kiadásra került… Nem vagyok az, mert még nem jelent meg semmim… Vagy: Túl fiatal vagyok hozzá… Tulajdonképpen nem vagyok író, mert nem ebből élek meg.

Valaki úgy érzi, hogy nem érdemli meg az írói titulust. Sokáig én is így voltam ezzel, sőt, a mai napig nehezen jön a számra, hogy író vagyok.

De miért van ez? Miért olyan nagy kiváltság íróként tekinteni magunkra?


Az elődök iránt érzett tiszteletből:

Ki nevezné magát írónak, amikor Hemingway, Gárdonyi, Tolkien és táraik kerülnek szóba? Még az ismert, kortárs szerzők között is belepirul az ember a gondolatába, hogy írónak mondja magát.


Kényszer, hogy megfeleljünk a külvilágnak:

Amikor másokkal (rokon, barátok, idegenek) közöljük, hogy szeretünk írni, aztán valahogy sikerül kibökni, hogy írók vagyunk, az első kérdés, amit feltesznek: “Mit írtál?” Azaz mi a könyved címe? Nem igazán a folyamatban lévő történetek érdeklik őket, hanem, hogy mit tettél le az asztalra. Az a sok idő, amit a gép, a papírjaid fölé görnyedve töltöttél feljogosít-e arra, hogy írónak nevezd magad?

Ha a válasz az, hogy még nem publikáltál, de folyamatban van valami, vagy blogoknak írsz, akkor előfordulhat, hogy lefokoznak, és egy firkálgató különcnek néznek, ami valljuk be, nem esik jól. Különcnek talán különcök vagyunk, de írók.

Ha eljutottál arra a pontra, hogy a műved kiadják, akkor a történet már nem is annyira lényeges. Nap-nap után, ahogy előkerül a téma, az anyagiakról és az eladott darabszámról érdeklődnek. Elszámolható sikereket várnak, mert aki eredményes, az lehet író. Ez pedig frusztráló, lerombolja az önbecsülést, és már te is csak egy lébecoló firkásznak gondolod magad.

Ennek ellenére úgy hiszem, hogy ez az egész nem az elért sikerekről, vagy a megjelent könyvekről szól, nem ettől lesz valaki író.

Attól vagyunk írók, mert ez az, amit igazán szeretünk csinálni, mesélni, megosztani a gondolatainkat a világról, érzésekről, mert örömmel tölt el, hogy szabaddá engedhetjük a képzeletünk, ami aztán életre kel a papíron. Írók vagyunk, mert bár sok minden szól az írás abbahagyása mellett (hiszen nehéz és hosszú procedúra befutni), mégse tesszük, mert ez a szenvedélyünk. Írunk, mert írnunk kell, mert írók vagyunk.

Az írói titulust nem másoktól kell várni, hogy ránk ruházzák. Te is megajándékozhatod magad ezzel az egy, de sokat jelentő, erőt és önbizalmat adó szóval.

Író vagy! Addig mondogasd, míg el nem hiszed, és bátran vállald fel, hogy ki vagy.

Lassan (csigalépésekben számolva), de biztosan elkészül a Hopeless Cases II. része. Alig várom már, hogy – nővérem szavaival élve – felkerüljön a pontra az i… Az olvasóim lelkesek, a hátvédem, aki mindig lökdös, hogy kapaszkodjak felfelé az írók létráján, biztat, minél előbb publikáljam. Azonban azt nem tudják, hogy hátra van még a munka java, ugyanis az írásnál kénytelenek vagyunk megkerülni azt az alapszabályt, miszerint: Előbb a munka, aztán a szórakozás. Az írás igazi, szórakozás, akkor is, ha nem mindig egyszerű, az újraolvasás, átírás/javítás viszont az igazi meló.

Az írók munkája olyan, mint a kovácsoké. A jegyzetekből, a nyersanyagból kiöntjük az első kéziratot, amit sokáig hevítünk, jól megdolgozunk, de mielőtt még kihűlne formáznunk kell.

Néhányan már az alkotás folyamatában felülvizsgálják a készülő könyvet. Újra- és újraolvassák a fejezeteket, átírják azokat, toldozzák-foltozzák. Ez egy jó módszer, én is élek vele, de hiszem, még ez sem ment fel a végső nagy átolvasástól, és kalibrálástól.


Az újraolvasásnak, és javításnak nincsenek kőbe vésett szabályai. Nem lesz attól jobb, vagy rosszabb egy könyv, mert ki így-ki úgy csinálja. Egyesek a regény befejezte után rögtön munkába állnak, mások félreteszik, hogy kicsit elszakadjanak tőle, és később objektíven nézhessék át.


Amit javaslok az újraolvasáshoz:

Változtasd meg a betűtípust, a közeget, hogy el tudj válni a műtől, mintha valami újat, másét olvasnád.

Hangosan olvasd, hogy meghallhasd a nem összecsengő szavakat, mondatokat, gondolatokat.

Ebből következően itt van pár dolog, amire figyelj: Az összhang és részletek: Ugye minden állandó? Egyik karakter szemszíne, hajszíne, családi állapota, hobbija, (stb.) sem változik meg? Az emberek beszéd stílusa az elejétől a végéig megmarad (szleng használata, tájszólás, akcentus, választékosság, stb.)? A szereplők között kiépítettél kapcsolatokat? Ezek megalapozottak? Az idő múlása rendben van? A karakterek, a cselekmények, és a motivációk következetesek?

Légy őszinte! Vannak olyan részek, melyek kifejezetten untatnak? A felesleges töltőanyagot vágd ki, vagy rövidítsd. Ahogy hangsúlyoztam, a felesleges részletekkel légy szőrös szívű. Előfordulhat, hogy egy lassú szakasz értékes, és az eltávolítása a történet kárára válna.

Ha különösen eltökélt vagy, esetleg különösen böki a csőröd az egyik rész, akkor kezdj bele újra. Írd meg ismét, és bizonyosodj meg róla, hogy ezt tényleg így akartad-e írni, tényleg ezeket a szavakat akartad-e használni.

Akárhányszor nézed át az alkotásod, készíts jegyzeteket a fellelt hibákról, arról, amin változtatni szeretnél, aztán javíts. Vizsgáld felül az elvégzett munkát, ha kell még egyszer szedd rendbe! Tedd ezt mindaddig, míg végül elégedetten kelsz fel az asztalodtól.

Tudd, mikor kell megálljt parancsolni! Egy regény a szerzője számára sosem lesz tökéletes, vagy kész. Azonban erőt kell vennünk magunkon, és ellen kell állnunk a kísértésnek, nehogy bekerüljünk az ördögi körbe. Ha eljött az ideje, hagyjuk, hogy a műveink kirepüljenek a fészekből.


A helyesírást direkt kihagytam. Arra mindig tessék ügyelni! Emellett a legvégső átolvasásnál ez legyen az, amire tényleg odafigyeltek, hiszen a könyvet el kell engedni, mert a tartalom felkészült a megmérettetésre. Azonban, ha felkészült, akkor illően “öltöztesd” fel, adj a megjelenésére.


Te át szoktad írni a történeteidet, vagy az első változat után hagyod, hogy ebben az alakjukban próbáljanak szerencsét? Ha átírod, hányszor teszed?

- Hogyan lehet sikeres egy blog?
- Szerintetek? Mi a siker nyitja?

Könyvem, A Zöldfülű felkerült a kiadóm TOP 10-es listájára! :) Olyan boldog vagyok! Köszönöm minden olvasómnak! :))

Itt érhető el: http://publioboox.com/hu_HU/hopeless-cases

Ui.: Véleményeitek továbbra is várom!
A könyvről beszélhetünk itt, meglátásaitok elküldhetitek az e-mail címemre is, vagy, sőt bátran osszátok meg ezeket a Publio hozzászólás részén: Katt ide Vagy a moly.hu-n.