Készülj… kapsz húsz másodpercet, hogy szó szerint idézd az egyik kedvenc könyved kedvenc jelenetét. Meglepnél, és furcsán néznék rád, ha menne, főleg szó szerint. Ugye, amikor a kedvenc jelenetedről beszélek nem (csak) szavak jelennek meg, hanem elsősorban képek?
Most azon töprengsz, hogy mire megy ki a játék? Vágjunk bele:

Abban egyetértünk, hogy írókként a sztorink egy hatalmas szótenger, hiszen mikor írunk, olvasunk mit látunk? Betűket, melyek szavakat képeznek, ezek láncolata mondatokat alkot és így tovább...

Most légy te az olvasó, és gondolj előbbi kihívásomra. A szemed siklik a szavak felett, szinte nem is látod őket, hanem színeket, fényeket, érzelmeket... képeket. Elménk a vizuális memóriánkat használja, a szavakat képekké fordítja le. Ráadásul (jó esetben) olyan intenzitással, hogy a megjelenített jelenetek, pillanatképek majdnem olyan valóságosnak tűnnek, mint a ténylegesen átélt emlékek.

A regényünk számunkra szavak hálózata, konfliktusok, cselekmények, és jelenetek erődje, ami jó, de ez csak a körítés, a váz. Írás közben nem csak logikusan, de vizuálisan is gondolkodnunk kell.

Hogyan?

Olvass és figyelj

Sokszor észrevétlenül járják át elménket a képek, mégis erős vizuális emléket hagynak. Gondolj vissza eddigi élményeidre, vagy a most olvasott regényre koncentrálj, és kapd el ezt a tudatalatti jelenséget. Vedd észre, elemezd értsd meg, hogy most és miért történik: A sztorit látod, nem szavakat./vagy Ezt és ezt a jelenetet tudod felidézni vizuálisan a legutóbbi, általad olvasott könyvből. Miért ezek a pillanatok azok, amelyek megragadtak az elmédben?

A látás képessége

Élj vele! Ne csak lelkes tévénéző, hanem világ...néző… látó (?) is légy. Nézz körbe, fogadd be mindazt, amit a világ nyújt. Figyelj, tanulmányozz, légy nyitott. Plakátok, festmények, tévéműsorok, egy buszmegálló, naplemente, fogadj be mindent és (bár furán hangzik, de:) lakj jól a vizuális világgal. Meglátod, a gondolataid, a fantáziád tele lesz érdekes, szokatlan, hétköznapi, hasznos képekkel, olyasmikkel, melyeket nem vennél észre, ezért nem igazán tudnál leírni. Hiszen egy buszmeg az csak egy buszmeg, nem? De. De le tudod írni? Érdekesen? Hogy elő tudjam hívni később az emlékeimből?
Minden, amit látunk, megfigyelünk befolyásolják az írásunkat.

Ne (csak) szavakban gondolkozz, hanem képekben is!

Kerüld a tárgyilagos jegyzetelést, írást! Az nem hagy sok nyomot, ha azt írod, embereid piszkosul összevesztek az állomáson pont. Próbáld meg megrendezni a szóban forgó fontos jelenetet, látni és azt a legérdekesebb szögből bemutatni. Ebben nem csak a szerzett, látott, elmentett képek, tapasztalatok segíthetnek, hanem a szimbolika is...

Tél, sötétség, elszáradt fa=halál, minden rügyezik, nyílnak a virágok, napsütés=újjászületés és a többi

Az idő, a színek, a fény, mind kiváló érzelemlkeltő lehet, szimbolikájukat mindenki felismeri és megérti. A legjobb szimbólumok felett nem is kell kódfejtéssel vacakolnia az olvasónak, mert, mint írtam: nem tudatosan ismeri fel, az emlékeibe vannak vésve, magától értetődően érzelmi kapcsolatban áll vele. Ezzel ellentétben nekünk tudatosan, jó időben, jó helyen kell velük élnünk. Persze ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy pont akkor kell megindulnia az égi háborúnak, mikor főszereplőnk haragra gerjed… Az eddigi, szimbolikai ismereteid alapján kreálhatsz újakat, melyeket magyarázat nélkül, tudat alatt is képesek lesznek dekódolni olvasóid.

A szavakra mégis szükségünk van...

Lehet, hogy dús képzelőerővel rendelkezel, élesen látod magad előtt a csodálatosabbnál csodálatosabb jeleneteket, de mit ér mindez, ha nem tudod szavakkal ábrázolni? Hiszen végtére is, a szavakkal ültetjük a képeket olvasóink fejébe, a szavak indítják el a képzelőerőt.

Ahhoz, hogy a megfelelő módon sikerüljön kivitelezni a vizuális fikciót a megfelelő szavakat is meg kell találni.

Ezt pedig úgy érheted el, ha sokat gyakorolsz, írsz, és rengeteg olvasol.

 Az internet micsoda csoda, áldás és átok.

Az internet által új embereket ismerhetünk meg, tájékozódhatunk a világ ügyes-bajos dolgairól, temérdek információhoz juthatunk, tanulhatunk, szórakozhatunk (könyvekhez, filmekhez juthatunk, akár ingyen), vásárolhatunk a világ bármely pontjáról olyan dolgokat, melyeket biztos nem találunk meg a sarki fűszeresnél...
Az internet megnyitja a kaput a világ felé... ami magával ránt és bekebelez.

BRÉKING NYÚZ: Az írónak esélye sem volt az internet legmélyebb bugyraival szemben

Az átkozott

Az internet hatalmas, végeláthatatlan utakkal, kalandokkal, ám elég csak egy pillanatra félrenézni és mire észbe kapsz már elolvastál ötvenöt oldalt a Wikipédián, huszonhét videón röhögted szét magad, három bejegyzést osztottál meg a Facebookon, és harmincnégy képet lájkoltál az Instán. 

Az internet, mikor jó napja (napunk!) van láthatóságot, hangot ad nekünk, íróknak, ihletet a kreativitásunknak, de olykor (túl sokszor) keményen begáncsol az alkotói folyamatnak. Ez ellen, kedves barátaim, tennünk kell, mégpedig úgy, hogy megzabolázzuk a netet és főképp magunkat.

Zavaró tényezők és kiiktatásuk

Dring, dring! Ezt nézd meg, hogy ez milyen "érdekes"! Azaz az a folyton képünkbe nyomuló:

Értesítések

Telefonjaink, táblagépeink, és számítógépeink imádnak mindenről értesítőkkel bombázni minket. Értsd úgy: MINDENRŐL. E-mail, nem fogadott hívás, Manyi szülinapja (gyerünk küldj már neki szülinapi köszöntőt, hiszen jó barátod, öt éve nem beszéltetek!), a Pinteresten olyan táblák vannak pont most, melyektől tutira leesik az állad, Messengeren valaki most küldött egy matricát, nézz már rá!! Kár volna letagadni, értesítőink java életbevágóan fontos... Ugye? Hát nem. Ahányszor meghalljuk a pittyegést és ránézünk a kijelzőre (mert most 100, hogy fontos dolgot akar közölni a telefon) annyi a koncentrációnknak, a folytonosságnak, a gondolatok szabad áramlásának. Mert ezt gyorsan megnézem, de ott van alatta egy másik, aztán még egy... csak gyorsan átfutod, igaz? Gyorsnak tűnik, mégis egy spirálba zuhansz és értékes idő vész el, ráadásul az említett alkotói folyamat csúnya defektet kap.

Megoldás: Egyszerű, de nagyszerű. Arra az x időre, míg alkotsz kapcsold ki az értesítéseket. Nem most fogod megkapni az sms-t a közelgő világvégéről, a WhatsAppon kapott fényképes bizonyíték pedig, miszerint apuéknál esik a hó, várhat egy kicsit. Ne hagyd, hogy az értesítések irányítsák a figyelmed.

Hírlevelek

Bár ez csatlakozik az előző ponthoz mégis megér egy misét. A hírleveleket személyes ellenségeimként tartom számon, mert folyton zargatnak, sose tudom, hogyan, mikor, miért iratkoztam fel? Miért, miért?! Hiszen semmit, de semmit se tesznek hozzá az életemhez, ki se nyitom őket, ennek ellenére annyi hírlevél van a fiókomban, hogy... hogy azt még magam előtt is szégyenlem bevallani.

Megoldás (amit itt az ideje, hogy jómagam is megfogadjak): Kéthavonta legalább egyszer nézd át a fiókjaid, és iratkozz le mindenről, amit nem olvasol, vagy egyszerűen csak hasztalan. Hidd el, hálás leszel magadnak, mert nem fecséreled el a figyelmed azzal, hogy észreveszed és kitörölöd a hírlevelet, mert az a pár pillanat egyenlő a figyelmed elfecsérlésével. Aztán jön a következő e-mail és a következő.

Mindent egyszerre (nem internet, de gyakori hiba)

Te is az a fajta vagy, aki képes száz darab palacsintát megsütni, miközben kiolvasol egy regényt, a konyhaasztalon a regényed pötyögöd, mellékesen kiteregetsz, és nagyon okos tanácsokkal látod el tanácstalan életed párját az ő munkáját illetően, bónusz a gyerekednek bábjátékozol? Nevess ki, de mindez egyszerre nem lehetetlen. De (mindig van egy de) azért, mert valami nem lehetetlen az nem jelenti azt, hogy az jó is. Attól, hogy több feladatot végzünk egyszerre nem leszünk produktívabbak, sőt. Persze úgy érezhetjük, ha sok van a "to do" listánkon, amiket egyszerre végzünk akkor egyenesben vagyunk, a valóságban ez azonban a hatékonyság kárára megy. Főleg olyan munka esetében, amikor különösképp szükségünk van a tiszta gondolatokra, a kreativitásunkra. Megosztott figyelem esetén nem tudunk elmerülni az alkotói folyamatban.

Megoldás: A kevesebb néha több. Ne szaladgálj a sütő, a kert és a sztorid között. Határozd el magad: ekkor és ekkor írni fogok, pont. Tudom, nem egyszerű ez, annyi mindentől függünk és annyi minden függ tőlünk. Ám, ha hagyjuk, hogy a külső tényezők befolyásoljanak, sodródunk az árral, akkor a sztori csak álom marad. Használd helyesen az időd. Míg sorban állsz, míg arra vársz, hogy lefőjön a kávé, kijusson a gyerkőc a suliból, ne az értesítéseid böngészd, vagy a melletted álló kabátját vizslasd! Keress inspirációt, jegyzetelj, engedd, hogy a kreativitásod dolgozzon, hogy legközelebb, mikor a történeted elé ülsz, könnyebben vethesd bele magad.

Ezt jobb, ha nem zárom be...

Meg ezt se, ez vicces volt, ezt majd elküldöm tesónak (sose fogod), emezt később fogom elolvasni (két hónap múlva el is felejted)... Ha a hírlevelek esküdt ellenségeim, akkor ősellenségeim a: be nem zárt oldalak. A figyelem megosztása nem csak úgy történhet, ha nagymosást tartasz, miközben írsz. Ó, nem. Azzal, hogy elkalandozol a megnyitott oldalak mezején és "csakúgy" rákattintasz egy régi, tök irreleváns oldalra igenis új feladaton kezd el dolgozni az agyad, anélkül, hogy ennek tudatában lennél. 

Megoldás: Tégy rendet az oldalak között és vedd észre, ha megint annak a hibájába estél, hogy több feladatot végzel. 

A képernyők erdejében

A háttérben, a tévében épp az időjárás megy, fél szemmel a telefonodon követed a kedvenc sorozatod, s ujjaid vidáman ... meg... - ...megakadva... a billentyűzeten táncolnak, miközben a legújabb...bestsellered..............(mi....

holnap plusz 12 fokot mondanak?! Hát ez őrület!) .... legújabb..... bestsellered.........írod.................Pont.

Megoldás: Egyszerre egy képernyő. Valamikor kettő is hasznos lehet, például én a laptopomon írok, míg egy nagyobb képernyőn az íráshoz szükséges karakterleírásokat, térképet vagy egyéb hasznos információt hívok elő. Nem egyszerű, de ellen kell állni a másik képernyő kísértésének, hiszen olyan magányos, csak egy mozdulatlan képet mutat... De ki kell tartani, és helyesen használni.

Mai mesénk rövid tanulsága: Urald a technológiát, urald az elméd. Ha kell fizikailag távolítsd el magad a kísértéstől, csak ne hagyd, hogy a technológia fölényeskedjen. Ez nem a Terminátor című film, hanem a te életed, a te sztorid. Jó offline írást mindenkinek! 

 Valamikor réges régen, egy messzi messzi galaxisban...

Évekre eltűntem az éterből, mert az élet közbeszólt és nem volt egyszerű összeegyeztetnem az újdonságokat a virtuális világgal...

De ugye, most nem azért olvastok, hogy beszámoljak nektek arról, mi történt a számítógép túloldalán? Akkor csapjunk is a lecsóba az idevágó, Írókalandos és/vagy Hopeless Cases témákkal:

A blog visszatér. Heti egyszer. Ennek nagyon egyszerű okát azért mégis megosztom: anyuka lettem és van egy über cuki, kétéves kisfiam, akihez sokszor über sok erő kell, mert anya-függő... szóval egyezünk ki heti egy cikkben. Érzem, hogy legalább olyan problémás lesz megszülni, mint egy igazi gyereket.

Emellett hamarosan freelancerként (ez a helyes megnevezés?) piacra dobom a Hopeless Cases...

első (a hátsó sorokban ülők kedvéért megismétlem: ELSŐ, nem harmadik, bocsi...) részét.

Mi ebben a hagyján, meg húdejó? Hogy (--> NEM kezdünk mondatot) ezúttal gyönyörűen formatált, szembarát lesz az e-könyv!

Új évi fogadalmam (amelett, hogy kevesebb palacsinta csússzon le): végre valahára kiadásra kerül a várva várt harmadik rész. Ez is saját kiadásban... Úgy döntöttem, hogy ezentúl szólóban nyomulok tovább. Ennek miértjéről lehetne regélni, de nem fogok, csak plusz motivációval vágok bele a kalandba.

Boldog új évi fogadalmakat valóra váltó, sikeres évet kívánok minden sorstársamnak, íróknak, alkotóknak, álmodozóknak, meg bárkinek, aki magára veszi! Randi a jövőhéten!